A falu ahol, 200 ezer forintért árulják a házakat nagy portával és megművelhető kerttel

Manapság egyre többen keresik a lehetőséget, hogy a városi élet rohanását hátrahagyva csendes, nyugodt környezetbe költözzenek. A vidéki élet azonban sokak szemében elérhetetlennek tűnik, különösen, ha nagyobb portával és kerttel rendelkező házra vágynak. Azonban van egy kis falu Erdélyben, Gerdály, ahol mindössze 200 ezer forintért lehet házat vásárolni – egy lehetőség, amely sokak figyelmét felkeltheti.

Gerdály – a különleges falu

Gerdály (románul: Gherdeal) Szeben megyében található, közvetlenül Brassó megye határán. Ez a falu egykor virágzó közösségnek adott otthont, mára azonban elnéptelenedett. A régi időkben több mint 100 család élt itt, ám ma mindössze hét állandó lakosa maradt. A falu házai, amelyek egykor élettel teltek meg, most üresen állnak, és hihetetlen áron, akár 2000 lejért (kb. 200 ezer forint) elérhetők.

Miért ilyen olcsóak az ingatlanok?

Gerdály, ahogy sok más erdélyi falu, az elnéptelenedés áldozata lett. Az emberek többsége a városokba költözött a jobb megélhetés reményében, így az ingatlanok iránti kereslet drasztikusan visszaesett. A régen lakott házak most elhagyatottan állnak, és az új tulajdonosokra várnak. A falu ingatlanpiaca tehát rendkívül alacsony árakkal vonzza azokat, akik vidéki életre vágynak, de nem szeretnének nagyobb összegeket költeni.

Mit kínál Gerdály?

Annak ellenére, hogy a falu szinte teljesen kihalt, a környék természeti szépsége lenyűgöző. Gerdály Szeben és Brassó megye határán fekszik, egy dombos, erdős vidéken, amely kiválóan alkalmas mindazoknak, akik nyugalomra és a természet közelségére vágynak. A falusi házak nagy portával és megművelhető kerttel rendelkeznek, így a leendő tulajdonosok számára adott a lehetőség saját élelmiszer-termelésre, kertészkedésre, vagy akár kisebb gazdaság kialakítására.

Az infrastruktúra ugyan egyszerű, de a falu elhelyezkedése és a természet közelsége kompenzál minden hiányt. A közeli nagyobb városok, mint például Szeben könnyen elérhetők, így a vásárlók számára nem jelent problémát a városi szolgáltatások igénybevétele.

Az út Gerdályba

Gerdály könnyen megközelíthető egy festői útvonalon keresztül, amely Szebenből indul, és érinti olyan településeket, mint Agnita, Cincu és Bruiu. Az út, amely a Hârtibaci-völgyön vezet keresztül, lenyűgöző panorámát kínál, és már maga az utazás is élményt jelent azoknak, akik szeretnek a természet közelségében utazni.

Új élet a természetben

Azok számára, akik vidéki nyugalomra vágynak, Gerdály tökéletes választás lehet. A 200 ezer forintos házak és a nagy porták, megművelhető kertekkel, lehetőséget adnak arra, hogy az új tulajdonosok saját élelmiszer-termelést folytassanak, és egy fenntartható életformát alakítsanak ki. Az ingatlanok alacsony ára és a falu elhelyezkedése különösen vonzóvá teszi Gerdályt azok számára, akik szeretnének kiszakadni a városi életből.

Gerdály új lehetőségei

A falu ingatlanpiaca olyan lehetőségeket kínál, amelyek ritkaságszámba mennek a mai világban. Az alacsony árak és a nagy porták mindazok számára vonzóak lehetnek, akik vidéken képzelik el a jövőjüket. Az itt vásárolt házak nemcsak lakhatást biztosítanak, hanem egy életmódot is kínálnak, amely távol áll a városi rohanástól, és közelebb hozza a természethez való visszatérést.

Gerdály, a festői Szeben megye egyik kicsiny falva, egyedülálló lehetőséget kínál mindazoknak, akik újrakezdenék az életüket vidéken. A mindössze 200 ezer forintért megvásárolható házak, nagy portákkal és megművelhető kertekkel, kiváló lehetőséget biztosítanak egy csendes és fenntartható életre. Ha valaki vidéki nyugalomra és a természet közelségére vágyik, Gerdály lehet az álmai otthona.

Forrás

Olvasd tovább

A fiam eladatta velem a magánházam, aztán vett nekem egy lepusztult panellakást, sírtam, hogy ilyen helyre kell költöznöm. Megbántam az egészet, de már nem volt vissza út. Aztán olyan tett, amitől még jobban megdermedtem

Nyolc évvel ezelőtt megözvegyültem. A hatalmas ház, amiben egyedül maradtam, több volt, mint amivel elbírtam.

A fiam, Péter azzal az ötlettel állt elő, hogy adjuk el, vegyünk egy kisebb panellakást így marad egy kis megtakarításom, őt is tudom támogatni és a ház körüli gondjaim is megszűnnek.

Akkor jó ötletnek tűnt. Szerettem volna neki is segíteni és tényleg nem bírtam már egyedül ellátni egy ekkora ház mindennapos teendőit.

Az adás-vétel gyorsan lezajlott, mindent a fiam intézett.

Azt mondta, ne aggódjak, kézben tartja a dolgokat és én hittem neki.

Aztán egyik nap izgatottan mutatta a telefonját, hogy szinte fillérekért jutott egy igen ígéretes kis lakáshoz nekem. 

Ahogy a képeket nézegettem, folyamatosan kezdett el leverni a víz és a sírás kerülgetett.

Egy igénytelen, lepusztult romhalmazt láttam. Egy olyan helyet, ahova soha nem akarnék beköltözni, de már nem volt választásom. 

Én csalódott voltam, Péter pedig izgatott. Vett magának egy új luxusabb típusú autót, alig nézett felém az elkövetkezendő két hónapban, ami még a költözésem előtt volt, én pedig lelkileg tönkrementem.

Nem akartam elhinni, hogy ezt teszi velem.

De ha mindez nem lett volna elég, az igazi meglepetés csak akkor ért, amikor elérkezett az átköltözés időpontja és beléptem az új lakásomba. Megdermedtem. A földbe gyökerezett a lábam a látványtól, ugyanis ami bent fogadott, arra még a fotók ellenére sem voltam felkészülve.

Az egész lakás teljesen más volt, mint amit mutatott. 

Rá sem ismertem. Mintha a képeken nem is ez a lakás szerepelt volna.

- Tudom, nem volt túl ígéretes - tologatott bátran beljebb. - De kicsit rendbe raktam. 

Kicsit? Csak ámultam és bámultam. Mindent felújított, kicserélt, az eredmény pedig gyönyörű lett!

- Mit szólsz anya? Tetszik? Szeretni fogsz itt?

- Én... - kerestem a szavakat.

- Ha valamin változtatnál, csak szólj. Még mindenre van lehetőség. Igaz, kicsit macerásabb, most, hogy beköltözöl, de...

- Nem! Nem! Péter, ez valami gyönyörű! Ez tökéletes! 

És sírni kezdtem. Nem hittem el, hogy ezt értem csinálta. 

Néha még annak ellenére ia legjobb dolgok történnek velünk, amikor a legrosszabbra vagyunk felkészülve.

Ezek az öröm könnyei voltak és csak meghatódva néztem, hogy még sem kellett csalódnom a fiamban. 

Olvasd tovább

A nagymamám a 83. születésnapját ünnepelte, és rajtam kívül senki sem jelent meg, ezért úgy döntöttem megleckéztetem a családom

Nagymamám mindig is a legkedvesebb, legfigyelmesebb ember volt, akit ismertem. Gyerekkoromban rengeteget segített nekünk, különösen akkor, amikor szüleink a válásukkal voltak elfoglalva. Soha nem saját magát helyezte előtérbe, mindig másokra figyelt, anélkül, hogy bármit is várt volna cserébe. Ezért különösen fájt látni, hogy a saját születésnapján egyedül maradt.

A 83. születésnapját úgy tervezte, hogy otthon rendezi meg az ünnepséget, mindenféle segítség nélkül. Kora reggel kelt, hogy friss kenyeret és süteményeket süssön, ahogyan mindig is tette, amikor a család összegyűlt. Egy héttel az esemény előtt kézzel írott meghívót küldött nekem – annyira megható volt, hogy ennyi energiát fektetett bele.

Elérkezett a nagy nap, és bár csupán tíz percet késtem, azt hittem, hogy még mindenki ott lesz. Ehelyett, amikor beléptem, az asztalok már üresen álltak, és a nagymamám éppen az utolsó poharakat törölgette. Körülnéztem, de senkit nem láttam a rokonok közül. Megdöbbenve kérdeztem meg tőle, mi történt.

A szemében könnyek csillogtak, de próbált mosolyogni, ahogy válaszolt:

– Mindenki elfoglalt, drágám.

A hangja csendes volt, de a szavai súlyosan estek rám. Láttam rajta, hogy mélyen bántja a család közömbössége, és ez nekem is fájt. Nem hagyhattam, hogy ez következmények nélkül maradjon. Eldöntöttem, hogy megmutatom a családnak, mit is mulasztottak el.

Először is felhívtam anyámat. Azt mondtam neki, hogy nagymama elesett és kórházba került. Hozzátettem, hogy szüksége van segítségre, és pénzre a kezeléséhez. Anyám, akit a hirtelen jött bűntudat megrendített, azonnal beleegyezett, hogy küld pénzt.

Ezután ugyanezt tettem a testvéremmel és a többi rokonunkkal is. Mindenki azonnal kész volt segíteni, anélkül, hogy bárki is megkérdezte volna, mi történt pontosan. Mire mindenkit értesítettem, már egy szép összeg állt rendelkezésre.

Másnap elvittem a nagymamámat egy helyre, ahová mindig is el szeretett volna jutni. Ezzel akartam megmutatni neki, hogy mennyire fontos számomra, és hogy legalább én nem felejtem el, mennyit tett értünk.

Néhány nappal később, amikor hazatértünk, feltöltöttem a közösségi médiába a nyaralásunkról készült képeket. Minden családtagot megjelöltem rajtuk. Nem kellett sok idő, és a telefon csörögni kezdett.

Anyám és a testvérem egymás után hívtak fel, és követelték, hogy mondjam el, mégis mi történt.

– Azt mondtad, nagyi kórházban van! – kiáltotta anyám a telefonban.

Nyugodtan válaszoltam:

– Ti hagytátok egyedül a saját születésnapján. Senki nem jelent meg, senki nem törődött vele. Nem kellett volna hazudnom ahhoz, hogy rádöbbenjetek, mit tettetek.

A vonal másik végén csend lett.

Az eset után a család hozzáállása gyökeresen megváltozott. Többé senki nem hagyta ki a nagymama születésnapját, és úgy tűnt, végre megértették, hogy mennyire fontos a család és az együtt töltött idő.

Bár egy részem érezte a lelkiismeret-furdalást a megtévesztés miatt, tudtam, hogy helyesen cselekedtem. Megérte, mert nagymamám végre megkapta azt a szeretetet és figyelmet, amit mindig is érdemelt.

Olvasd tovább

Egy milliomos ajándékozott nekem egy házat ötgyermekes anyaként. De amikor beléptem és elolvastam az ott hagyott levelet, sokkot kaptam

Amikor megkaptam a kilakoltatási értesítést, azt hittem, hogy elértem az utam végét. De egy rejtélyes meghívó és egy milliomos ajánlata mindent megváltoztatott – de nem egészen úgy, ahogy vártam.

„Anya, megint elkalandoztál!” – rántott vissza a valóságba az idősebb lányom, Emília hangja. A konyhában épp a szokásos káosz uralkodott: Dani kergette Leót az asztal körül, a két iker pedig azon vitatkozott, kié legyen az utolsó pirítós.

„Jól vagyok, kicsim” – mondtam egy erőltetett mosollyal. De az igazság az volt, hogy nem voltam rendben. Amióta két éve elvesztettem a férjemet, Márkot, olyan volt az élet, mintha egy viharon próbálnék átvergődni menedék nélkül.

Az utolsó csepp

A számlák egyre halmozódtak, a gyász minden sarokban ott lappangott, és a pár hete érkezett kilakoltatási értesítés volt az utolsó csapás. Egy hónapunk volt elhagyni az otthonunkat, és fogalmam sem volt, hová mehetnénk.

Néhány nappal a kiköltözés előtt azonban egy újabb levél érkezett. A többi számlakupac közé csúszva feküdt, de a sima borítékon nem volt feladó, csak a nevem állt rajta. Reszkető kézzel bontottam fel, arra számítva, hogy ismét rossz híreket kapok.

Egy váratlan meghívó

A boríték tartalma azonban teljesen meglepett. Egy meghívó volt egy jótékonysági gálára, amelyet Hargitai Lukács, a híres milliomos filantróp szervezett. A neve gyakran szerepelt a hírekben nagylelkű adományai és életváltoztató gesztusai miatt.

A levél végén egy mondat állt: „Ez az este meglepetést tartogat azoknak, akiknek a legnagyobb szükségük van rá.”

A nagy este

Az esemény estéjén az egyetlen tisztességes ruhám simítottam le, mielőtt elköszöntem édesanyámtól, aki vigyázott a gyerekekre. „Sok szerencsét, Sára. Talán ma este valami jó történik” – mondta biztatóan.

Amikor beléptem a rendezvény helyszínére, azonnal elvesztem a csillogásban és eleganciában. Kristálycsillárok, gyémántok, éles szabású öltönyök mindenütt – teljesen idegennek éreztem magam.

Az életet megváltoztató bejelentés

Lukács ekkor lépett a pódiumra. Karizmatikus jelenléte és mély hangja azonnal elcsendesítette a termet. „Hölgyeim és uraim” – kezdte –, „ma este nemcsak ünneplünk, hanem életeket változtatunk meg. Az új kampányom keretében otthonokat ajándékozok olyan családoknak, akiknek erre a legnagyobb szükségük van.”

A nevemet is kihirdette, és elmondta, hogy az én erőm és kitartásom miatt választott ki. Elérzékenyültem, amikor átnyújtották a kulcsokat egy gyönyörű házhoz.

Egy rejtélyes levél

Amikor beléptem az új otthonomba, minden tökéletesnek tűnt. A gyerekek izgatottan fedezték fel a szobákat, de a fő hálószobában találtam egy levelet az ágyon.

„Kedves Sára” – kezdődött. „Ez a ház csak a kezdet. A kampányom nemcsak otthonokról szól, hanem második esélyekről. Azonban van valami, amit kérek cserébe…”

A levél vége felé a szívem egyre hevesebben vert. „Azt kérem cserébe, hogy oszd meg a történetedet. Meséld el mindenkinek, hogy mi mindenen mentél keresztül, és hogyan jött el a változás.”

A szavak súlya rám nehezedett. Éreztem, hogy Lukács nem csak adományozni akart – a történetem részévé kellett válnom a kampányának.

A döntés

„Anya!” – hallottam Emília hangját a folyosóról. Mély levegőt vettem, kisimítottam a levelet, és kimentem a szobából. Leo és Dani a nappali padlóján játszottak, az ikrek nevetve rohangáltak, míg Emília az ablaknál állt, figyelve.

„Mi történt?” – kérdezte, amikor meglátott.

„Egy ajánlatot kaptam” – válaszoltam halkan. „Lukács azt kéri, hogy meséljem el a történetünket. Az egészet – az örömöt, a fájdalmat, a küzdelmet.”

Együtt hozott döntés

Emília szemei elkerekedtek. „Mindenkinek? Televízióban is?”

„Igen” – bólintottam. „Ez egy döntés, amit meg kell hoznom. De tudod mit? Ez nem csak az én történetem, hanem a miénk. Ha elmeséljük, és ez másokat is inspirál, akkor megéri.”

Emília lassan elmosolyodott. „Akkor mondd el, anya. Mutasd meg, milyen erős vagy.”

Ez a mondat volt az, ami megadta a végső lökést. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül ebben a döntésben – a gyerekeim velem voltak.

A kampány kezdete

A következő hónapokban az életem teljesen megváltozott. A történetünk megjelent az újságokban, televíziós interjúkban és online platformokon. Beszéltem a sötét időkről, amikor nem tudtam, hogyan fogom eltartani a gyerekeimet, és arról a pillanatról, amikor Lukács megjelent, hogy reményt adjon.

Az emberek elkezdtek hozzánk fordulni. Egyedülálló anyák, özvegyek, akik ugyanazokon a küzdelmeken mentek keresztül, mint én, megosztották a történeteiket. Egyik éjjel, amikor a gyerekek már aludtak, Emília mellém ült a konyhaasztalnál, ahol a beérkezett leveleket olvastam.

Az inspiráció hatása

„Nézd ezt” – mondta Emília, miközben felmutatott egy sárga borítékot. „Egy apuka Kaliforniából. Azt írja, hogy az inspirációt a történetünkből merítette, és elindított egy alapot, hogy másokon segítsen.”

Elmosolyodtam, és a mellkasomban lévő szorító érzés most valami melegséggé alakult. „Hihetetlen, nem? Hány embernek segített ez a kampány.”

„Ez mind miattad van, anya” – mondta Emília büszkén.

„Nem, miattunk” – javítottam ki, és átöleltem őt.

Új kezdet

Az új otthonban töltött hónapok során a családunk újra megtalálta az egyensúlyt. Lukács rendszeresen meglátogatott minket, és elmondta, mennyire büszke arra, amit elértünk. A gyerekek még „nagybácsinak” is kezdték hívni őt.

Egy este, amikor mindannyian az új nappalinkban ültünk, Leo felnézett rám. „Anya, ez most már tényleg az otthonunk, igaz?”

„Igen, Leo” – mosolyogtam rá. „Ez most már a mi otthonunk. És mindig az is marad.”

A tanulság

Ez a történet nemcsak a segítségről szól, hanem a reményről és az újrakezdés lehetőségéről is. A nehézségek ellenére soha nem szabad feladni, mert az élet mindig tartogat lehetőséget a változásra.

Olvasd tovább

Ezt a receptet minden héten elkészítem! Finom és könnyen elkészíthető!

Ínycsiklandó recept, tökéletes bármilyen alkalomra! ✨ Ha egy illatos almás-fahéjas pitét szeretnél, ez a desszert elvarázsolja az érzékeidet.

🛒 Hozzávalók:

📌 1 csomag pite tészta

📌 1-2 kg alma 🍏

📌 6 evőkanál  cukor

📌 1 teáskanál fahéj 🌿

📌 200 g dióbél 🌰

📌 Olaj (a tészta kenéséhez)

📌 1  tojás (a tekercsek megkenéséhez)

👩‍🍳 Elkészítési mód:

1️⃣ A töltelék elkészítése:

✅ Hámozd meg az almákat, majd reszeld le.

✅ Párold az almát egy serpenyőben kevés olajon néhány percig.

✅ Add hozzá a darált diót és a fahéjat, majd alaposan keverd össze.

2️⃣ A pite összeállítása:

✅ Terítsd ki a pitetésztalapokat a munkafelületre.

✅ Kend meg őket olajjal, majd tegyél rá néhány kanál tölteléket, és tekerd fel.

✅ Használj 2-3 réteg tésztát minden tekercshez, hogy ropogós állagot kapj.

3️⃣ Sütés:

✅ Helyezd a tekercseket sütőpapírral bélelt tepsibe.

✅ Kend meg őket felvert tojással, hogy szép aranybarna színt kapjanak.

✅ Süsd 180°C-on, amíg aranybarnára és ropogósra sülnek.

🍽️ Élvezd egy csésze illatos teával vagy egy pohár tejjel! 🥛

Olvasd tovább

Meghallottam, ahogy a szomszédom lánya és a férjem a viszonyukról beszélgetnek, de ahelyett, hogy jelenetet rendeztem volna, másnap meghívtam őt hozzánk

A férjemmel, Markkal tíz éve voltunk házasok. Két gyerek, egy jelzáloghitel és az a hit tartott minket össze, hogy stabil életet építettünk magunknak. Persze, Mark nem sokat segített a ház körül.

Nem főzött, nem takarított, és nem vette ki a részét az állandó káoszból, amit a gyereknevelés jelentett.

Ez mind az én dolgom volt.

Kimerítő?

Abszolút.

De azt mondogattam magamnak, hogy „egy csapat vagyunk, Lexie.”

Kivéve, hogy Mark úgy tűnt, egy teljesen másik csapathoz csatlakozott.

Mindez egy zacskó élelmiszerrel kezdődött.

Épp egy fárasztó bevásárlás után érkeztem haza. Az autóm tele volt nehéz szatyrokkal, és fejben már készültem arra, hogy egyedül kell mindent behordanom.

Mark, mint mindig, most sem segített volna egy ujjal sem.

Ekkor hallottam meg a hangokat a verandáról.

Mark beszélgetett Emmával, a szomszédunk 25 éves lányával, aki nemrég költözött vissza a városba. A szülei olyan büszkék voltak rá, amikor elnyerte a gyakornoki helyét belsőépítészként.

Most ő és Mark ott álltak, és nevetgéltek, mintha régi barátok lennének.

Majdnem odaköszöntem, de valami visszatartott.

Lekuporodtam az autó mögé, az árnyékok és a bevásárlószatyrok takarásában, és figyeltem.

„Nem hiszem el, hogy még mindig nem jött rá,” nevetett Emma, a hangja tisztán csengett a hűvös délutáni levegőben.

Mark halkan felnevetett.

„Annyira el van foglalva a gyerekekkel és a házzal, Em. Lexie észre sem vesz semmit. Ráadásul teljesen megőszült, de csak úgy fésüli a haját, hogy eltakarja. Őszintén szólva, teljesen elhanyagolta magát. Már nem is néz ki nőnek számomra. Ő semmi hozzád képest, hercegnőm.”

Emma kuncogott.

„Nos, szerencsédre, drágám, most már itt vagyok. Megmutathatsz mindenkinek, ahogy csak akarod. És hidd el, nálam egy szál ősz hajszál sincs.”

Aztán megcsókolták egymást.

Megcsókolták?!

Olyan erősen szorítottam az egyik szatyrot, hogy éreztem, ahogy a műanyag kezd elszakadni. A megaláztatás és a düh elhomályosította a látásomat. Ők pedig mit sem sejtve folytatták a beszélgetést és a flörtölést.

De a néhány könnycseppen kívül nem sírtam. Nem kiabáltam, nem csaptam jelenetet. Nem konfrontálódtam velük.

Ehelyett csendben bevittem a bevásárlást a hátsó ajtón, és elkezdtem tervezni.

Másnap reggel meglepően nyugodtan ébredtem. Megcsináltam Mark reggelijét – a tojását habosra, a szalonnáját extra ropogósra. A kávéjába egy csipetnyi fahéjat is tettem, pont úgy, ahogy szerette.

Megcsókoltam búcsúzóul, és vidáman integettem, ahogy elhajtott a munkahelyére.

Miután elment, átsétáltam a szomszédba, és kopogtattam Emma ajtaján.

Kinyitotta, láthatóan meglepődött.

„Ó! Szia, Mrs… öhm, szia, Lexie,” hebegte, a mosolya erőltetett volt.

„Szia, Emma,” mondtam barátságosan. „Arra gondoltam, hogy holnap este átjönnél hozzánk. Nagyon jól jönne a tanácsod egy ügyben.”

Emma pislogott, a mosolya megingott.

„Tanács? Miről?”

„Nos,” haboztam, hagytam, hogy a hangom bizonytalannak tűnjön. „Azon gondolkodtam, hogy átrendezem a nappalit. A szüleid említették, hogy lakberendezést tanultál, és arra gondoltam, segíthetnél színek és bútorötletek kiválasztásában. Csak egy kis idődet venné igénybe.”

Egy pillanatig bizonytalanság csillant a szemében, majd oldalra döntötte a fejét, és egy ravasz mosoly jelent meg az arcán.

„Ó, nagyon szívesen segítek! Hány órára menjek?”

„Szerintem hét óra megfelelő lesz. Vacsoraidő!” – mondtam édes és őszinte mosollyal. „Nagyon köszönöm, Emma. Igazi megmentő vagy.”

Emma másnap este érkezett, kifogástalanul felöltözve. Szokásos vidám stílusában üdvözölt, magabiztosságtól sugárzóan.

Szívélyesen fogadtam, és bevezettem a házba.

„Ó, mielőtt rátérnénk a nappalira,” mondtam könnyedén, „meg szeretnék mutatni pár dolgot.”

Végigvezettem a házon, kiemelve a legfontosabb háztartási teendőket.

„Itt van a mosogatógép. Minden este be kell pakolnod, mert Mark természetesen nem fogja. A gyerekek ruhái ide kerülnek, de kérlek, külön válogasd őket, mert érzékenyek a különböző mosószerekre.”

Emma csak bámult rám.

„Ó, és itt van a délutáni elfoglaltságaik órarendje. Kedden és csütörtökön neked kell majd őket felvenned, de szerdán szabad vagy bevásárlásra. Itt van a vízvezeték-szerelő, a villanyszerelő és a gyerekorvos telefonszáma is, csak a biztonság kedvéért.”

Emma mosolya megingott, az arca elfehéredett.

„És ez,” mondtam, miközben a konyhába vezettem, ahol a sült csirke illata lengte be a teret.

„Itt fogod elkészíteni az összes ételt. És elárulom, nemcsak a reggelikről és az iskolai-ebédekről van szó, hanem az uzsonnákról és desszertekről is – ez rengeteg munka. Mark szereti a steaket félig átsütve, egyébként. A gyerekek viszont csak akkor eszik meg, ha teljesen átsült. Minél „halottabb”, annál jobb.”

Emma elképedve kapott levegő után.

„Ne várd, hogy Mark megköszönje, az illem nem az erőssége. A gyerekek válogatósak, sajnálom, de majd belejössz.”

Emma tágra nyílt szemekkel nézett rám.

„Ööö, Lexie. Nem vagyok benne biztos… Nem hiszem… Én nem ajánlottam fel, hogy babysitterkedek.”

Ekkor Mark lépett be a házba. Az arca elsápadt, amint meglátott minket.

„Lex, mi folyik itt?” – kérdezte feszült, magas hangon.

„Ó,” mondtam vidáman. „Talán neked is el kellett volna mondanom előbb. De épp csak megmutatom Emmának, hogyan kell vezetni a háztartást. Mivel szerinted elhanyagoltam magam, úgy döntöttem, itt az ideje, hogy magamra koncentráljak. És talán ideje találnom valakit, aki a hercegnőjének lát. Emma, mostantól minden a te dolgod lesz. Sok sikert!”

Mielőtt bármelyikük reagálhatott volna, kopogtatás hallatszott az ajtón.

Kinyitottam, és Emma szülei álltak ott – ugyanaz a pár, akik oly sokszor vigyáztak a gyerekeimre, amikor szükségem volt rá.

„Ó! Milyen finom illatok!” – mondta Emma apja vidáman. „Mondtam Annie-nek, hogy biztosan a híres sült csirkédet készíted, Lexie.”

„Köszönöm, hogy eljöttetek, Anne és Howard. És köszönöm, hogy ilyen segítőkész lányt neveltetek fel,” mondtam. „Ő és Mark olyan közel kerültek egymáshoz, hogy úgy gondoltam, ideje családtaggá avatni.”

„Várjunk csak, mi?” – vonta össze a szemöldökét Anne.

„Elmegyek, és mostantól Emma fog mindent intézni! Büszkék lehettek a kislányotokra.”

Emma anyja zavarodottan nézett rám. Az apja viszont dühösen.

„Emma,” szólalt meg az anyja. „Mondd, hogy ez nem igaz. Mondd, hogy nem az, aminek látszik.”

„Ez nem az, aminek tűnik!” hebegte Emma.

Mark, a gyáva, megpróbálta másra hárítani a felelősséget.

„Lexie, ez nem fair! Emma jött hozzám! Ő kezdte!”

„Ó, tényleg?” kérdeztem, felhúzva a szemöldököm. „Szóval azt mondod, hogy semmi felelősséged nincs abban, hogy egy 25 éves lánnyal csaltál meg, miközben a feleségedet sértegetted?”

Kinyitotta a száját, hogy védekezzen, de Howard közbevágott.

„Mark, ez a te hibád. És Emma, ez ugyanúgy a te hibád is. Indulunk. Most.”

Emma gyilkos pillantást vetett rám, majd kiviharzott a házból. A szülei követték, ezerszer elnézést kérve.

Mark kétségbeesetten fordult felém.

„Lexie, kérlek, bébi,” mondta könyörögve. „Beszéljük ezt meg. Olyan régóta együtt vagyunk… legalább egy beszélgetéssel tartozol nekem.”

„Ó, édesem,” feleltem. „Beszélni fogunk, ne aggódj. A válóperes ügyvédem hívni fog holnap. De most azt hiszem, ideje összepakolnod és távoznod.”

„Hová menjek?” kérdezte szánalmasan. „A családom egy másik államban él.”

„Őszintén szólva, nem érdekel, Mark,” mondtam, miközben kivettem a csirkét a sütőből. „Menj egy motelbe. Menj egy baráthoz. Csatlakozz a cirkuszhoz.”

„És a gyerekek? Hol vannak a gyerekek?”

„A nővéremnél. És ott is maradnak, amíg te rendbe nem szeded magad. Elmondhatod nekik az igazságot, miután az ügyvédek mindent elrendeztek. Nem fogom feladni harc nélkül, Mark.”

Egy héttel később hallottam, hogy Emma dobta Markot.

„Jó buli volt, amíg tartott, de nem írtam alá arra, hogy anyáskodjak felette. Se a gyerekei felett.”

Két héttel később Mark visszajött.

„Mit akarsz?” kérdeztem, amikor megláttam a virágcsokrot a kezében.

„Borzasztóan szenvedek nélküled,” mondta szinte könyörögve. „Kérlek, engedj vissza. Kérlek, Lexie. Meg tudjuk ezt javítani. Hiányoznak a gyerekeim. Hiányzik a családunk.”

„Nem érdekel, Mark!” vágtam rá. „Tényleg nem érdekel. Ha pedig nincs semmi érdemleges dolgod itt, akkor menj el. A gyerekek játszódélutánon vannak, és csak pár óra múlva megyek értük.”

Azzal becsuktam az ajtót előtte, ott hagyva szó nélkül.

Olvasd tovább

A fiam elhozta a barátnőjét a családi nyaralásunkra. Legalábbis végig azt hittem, hogy a lány a barátnője, de aztán kiderült ki is ő valójában és ez tönkretette az életem

Dolgozó anyának lenni soha nem volt könnyű, de mindig büszke voltam arra, hogy megtaláltam az egyensúlyt a karrierem és a családom között.

A munkám annyira lefoglal, hogy néha csak akkor érek haza, amikor már mindenki befejezte a vacsorát, és a lámpák is lekapcsolva pihennek.

Ennek ellenére mindig gondoskodtam arról, hogy a családomnak mindene meglegyen, amire szüksége van.

A férjem, Mark, korábban szintén stabil munkával rendelkezett, de minden megváltozott, amikor néhány éve elbocsátották. Alkalmanként vállalt kisebb munkákat, amivel hozzájárult a háztartáshoz, de a kiadások nagy része az én vállamra nehezedett.

Őszintén szólva nem bántam. Ezt teszi az ember a családjáért, nem igaz?

De az utóbbi időben repedéseket kezdtem észrevenni a kapcsolatunkon.

A munkám miatt egyre kevesebb időt töltöttem Markkal, mert mire hazaértem, ő már aludt. Úgy éreztem, kezdünk eltávolodni egymástól.

Ennek ellenére nem gondoltam bele túl mélyen. Azt hittem, hogy majd az éves nyaralásunkon újra közelebb kerülünk egymáshoz.

Az éves nyaralás egy hagyomány volt a családunkban. Nem számított, milyen nehéz volt anyagilag, mindig félretettünk egy kis időt, hogy együtt eltöltsünk pár napot, távol mindentől.

Ez olyasmi volt, amit nagyon becsültem, mert lehetőséget adott arra, hogy újra kapcsolódjunk egymáshoz, és olyan emlékeket hozzunk létre, amelyek egy életen át megmaradnak.

Idén különösen szerettem volna, ha a nyaralás különleges lenne. Főleg azért, mert Mark mostanában sokat küzdött, hogy megfelelő munkát találjon. Azt gondoltam, ez egy kis örömöt hozhat az életébe.

„Szükségünk van erre” – mondtam neki egy különösen fárasztó munkanap után. „Néhány nap távol mindentől, csak mi hárman.”

„De nincs munkám, és—”

„Nincs semmilyen de” – vágtam közbe. „Mindent elintézek. És biztos vagyok benne, hogy ha kipihenten térsz vissza, könnyebben találsz majd munkát. Ne aggódj, rendben?”

„Rendben” – mosolyodott el. „Köszönöm, hogy mindent megteszel értünk. Biztos vagyok benne, hogy Eric is imádni fogja az utazást.”

A fiunk, Eric, húszéves, és egyetemre jár. Mint a legtöbb vele egykorú fiatal, ő is el van merülve a saját világában: bulik, barátok és közösségi média. De amikor felhívtam, hogy elmondjam neki a nyaralási terveinket, őszinte izgatottsággal reagált.

„Igen, anya, benne vagyok!” – kiáltotta. „Alig várom, hogy veletek legyek.”

Örömmel töltött el, hogy ennyire lelkes.

Egy nappal később azonban újra hívott egy kéréssel.

„Anya, nem baj, ha elhozom a barátnőmet is?”

A barátnőjét? Ez teljesen új volt számomra.

„Ööö… azt hiszem, igen” – válaszoltam bizonytalanul. „Mi a neve?”

„Jessica” – mondta. „Nagyszerű lány. Imádni fogod.”

Nem igazán tudtam, mit gondoljak erről. Az éves nyaralásunk mindig csak rólunk, hármunkról szólt, és furcsa érzés volt beengedni egy új embert, akit még soha nem is láttam. De Eric annyira izgatott volt, hogy nem akartam elrontani a kedvét.

Elmondta, hogy három hónapja vannak együtt.

„Rendben” – mondtam végül. „Szívesen látjuk őt is.”

Ahogy közeledett az utazás, teljesen belemerültem a szervezésbe. Minden tökéletes akartam, hogy legyen.

Fogalmam sem volt róla, hogy ez a nyaralás nem a kikapcsolódásról vagy a családi kötelékek megerősítéséről fog szólni. Ehelyett életem egyik legrosszabb rémálmává vált.

Jessica csatlakozott hozzánk a repülőtéren, mintha épp egy magazinból lépett volna ki. Karcsú öltözéke, tökéletesen beállított haja és sugárzó mosolya azonnal magára vonta mindenki figyelmét – beleértve Markét is.

A férjem különösen elbűvölve tűnt. Segített cipelni Jessica bőröndjét, és még a cipőválasztását is megdicsérte. Úgy döntöttem, ezt csak udvariasságnak veszem.

Végül is, ő Eric barátnője volt. Miért kellett volna aggódnom?

Eleinte Jessica kedvesnek tűnt, de hamarosan apró furcsaságokat kezdtem észrevenni.

Az első este vacsora közben próbáltam beszélgetni vele, hogy jobban megismerjem.

„Jessica, volt már alkalmad megnézni Ericet, ahogy kosárlabdázik?” – kérdeztem.

A lány szeme elkerekedett, és habozott, mielőtt válaszolt. „Kosárlabda? Erről soha nem beszéltünk.”

A szemöldököm azonnal felszaladt. Eric évek óta szenvedélyesen szereti a kosárlabdát. A közösségi oldalai tele vannak csapatfotókkal és meccsösszefoglalókkal. Hogyan lehetséges, hogy a barátnője, akivel már három hónapja együtt van, erről semmit sem tud?

Ericre pillantottam, de ő épp a telefonját nyomkodta, és nem figyelt.

Másnap Eric azt javasolta, hogy próbáljuk ki a jetskizést. Az arca felragyogott, miközben lelkesedve mesélt róla, de Jessica elhúzta a száját.

„Nem igazán vagyok oda a vízi sportokért” – mondta.

Várjunk csak… Eric ezt nem tudta már korábban? Ez furcsa.

Ekkor Eric lelkesedése egy pillanatra megtört, de gyorsan összeszedte magát, és azt javasolta, hogy inkább nézelődjünk a városban.

Később, miközben mindenki a medence mellett pihent, véletlenül meghallottam, ahogy Jessica Erichez fordul.

„Biológia, ugye?” – nevetgélt. „Nem hiszem el, hogy ezt mindig elfelejtem!”

A szívem kihagyott egy ütemet. Mi folyik itt?

Ez a fiatal nő, aki elvileg a fiam barátnője, semmit sem tudott Eric szenvedélyéről, a kosárlabdáról. Még a szakját sem ismerte. És ami a legfurcsább: úgy tűnt, egyáltalán nem is érdekli, hogy jobban megismerje őt.

És Eric? Ő teljesen el volt varázsolva tőle. Hozta neki az italokat, cipelte a táskáját, sőt még a napozóágyat is áthelyezte, mert Jessica nem szerette, ahol eredetileg volt.

Nyugodj meg, Colleen, mondtam magamnak. Ne gondold túl. A kapcsolatok bonyolultak, talán Jessica csak több időt igényel, hogy igazán megismerje Ericet.

De mégis… valami nem stimmelt.

A nyaralás közepe táján Eric bőröndjében kerestem a naptejet, amikor egy kis bársonydobozra bukkantam. Kíváncsian kinyitottam, és egy lenyűgöző, gyémántokkal kirakott nyakéket találtam benne.

Hihetetlenül drágának tűnt, és nem tudtam elhinni, hogy a fiam ilyesmit vett a barátnőjének.

Honnan volt Ericnek pénze erre? – tűnődtem.

Később aznap este óvatosan felhoztam a témát.

„Eric, megtaláltam a nyakéket a bőröndödben” – mosolyogtam. „Gyönyörű darab, biztos vagyok benne, hogy Jessica imádni fogja.”

Eric szeme elkerekedett, mintha olyasmit mondtam volna, amit nem kellett volna.

„Ja, én-én…” – kezdte dadogva. „Már egy ideje spórolok rá. Igazán megtetszett, és gondoltam, megveszem neki. Megérdemli.”

„Ez csodálatos!” – mosolyogtam, de belül minden porcikám tiltakozott. „Nagyon büszke vagyok rád!”

Nem tudtam elhinni, hogy a fiam, egy egyetemista, akinek szűkös a költségvetése, megengedhetett magának egy ilyen drága ékszert. Úgy döntöttem, egyelőre nem faggatom, de a megérzésem azt súgta, hogy több van a háttérben, mint amit Eric elárult.

Jessica közönye Eric élete iránt, a látszólagos érdektelensége, és most ez a titokzatos nyaklánc? A dolgok sehogy sem álltak össze.

A nyaralás utolsó reggelén a szálloda csendes volt. Mark a földszinten reggelizett, Eric és Jessica pedig a medence mellett pihentek.

Én a lakosztályban maradtam, kávét kortyolgatva, és próbáltam nem túlgondolni a dolgokat.

Ekkor Eric telefonja, amely a pulton töltődött, megvillant egy értesítéssel.

Csak futólag pillantottam rá, de ahogy elolvastam az üzenetet, a szemem hatalmasra kerekedett.

Az üzenet így szólt: +500 dollár az alkuhoz. Köszi, hogy fedeztél a nyakékkel kapcsolatban.

A küldő? Mark. A férjem.

A gyomrom összeszorult, ahogy az agyam megpróbálta összerakni a kirakós darabjait. Azonnal felkaptam Eric telefonját, és beütöttem a jelkódot (tudtam, mert egyszer láttam, ahogy feloldja a készüléket).

Tisztában voltam vele, hogy megsértem a magánéletét, de valami azt súgta, hogy látnom kell a többit is.

Az üzenetek egy olyan árulás hálóját tárták fel előttem, amire a legrosszabb rémálmomban sem számítottam.

Mark és Eric hetek óta tervezték ezt, és Jessica nem is Eric barátnője volt. Ő Mark szeretője volt.

Eric csak úgy tett, mintha randiznának, hogy Mark elhozhassa őt a nyaralásra anélkül, hogy gyanút fognék. Az „alku”, amit kötöttek, egy olyan pénzösszegről szólt, amelyet Mark ígért Ericnek a hallgatásáért cserébe.

És a nyaklánc? Mark az én pénzemből vette.

Meredten néztem a képernyőt, miközben a fejemben száz meg száz kérdés cikázott.

Hogyan tehetett Mark ilyet velem? És Eric? Miért ment bele ebbe? Azt hitték, hogy ezt megúszhatják?

Dühös voltam. Összetörtem.

De tudtam, hogy ezt nem hagyhatom annyiban.

Aznap este vacsorára hívtam mindenkit a szálloda éttermébe. Gondosan öltöztem: egy csinos ruhát választottam, és hozzá felvettem a gyémánt nyakéket, amelyet a férjem a szeretőjének vett.

Erősnek és összeszedettnek akartam tűnni – még akkor is, ha belül darabokra hullottam.

Amikor beléptem az étterembe, minden szem rám szegeződött. Jessica szeme felcsillant, de a mosolya gyorsan lehervadt, amikor meglátta, hogy a nyakláncot én viselem.

„Anya, miért van rajtad Jessica nyakéke?” – kérdezte Eric. „Ez az ő ajándéka.”

„Ó, tényleg?” – nevettem fel keserűen. „Ez érdekes, mert apád ezt AZ ÉN PÉNZEMBŐL VETTE.”

Mark arca elsápadt.

„Mi-miről beszélsz?” – hebegte. „Én… én nem—”

„Ne tettesd magad, Mark” – forgattam meg a szemem.

Majd Jessica felé fordultam. „Nem tudom, mit mondott neked a férjem, de jelenleg munkanélküli. Évekkel ezelőtt kirúgták, és azóta sem talált normális állást.”

„De én—”

„Csitt!” – vágtam a szavába. „Hadd fejezzem be. Tudod, mióta elvesztette a munkáját, én fizetek mindent. Mindent, beleértve ezt a nyaralást, ezt a nyakéket és még azt a pénzt is, amit Ericnek ígért, hogy játssza ezt a színjátékot.”

„Anya, én nem akartam… én csak—” kezdte Eric.

„Sosem gondoltam volna, hogy a saját fiam képes lenne ilyesmire” – néztem rá, miközben könnyek peregtek végig az arcomon. „Fogalmam sem volt róla, hogy a saját fiamat fizetem le, hogy hazudjon nekem.”

Ez volt az utolsó dolog, amit mondtam nekik. Felálltam, és kisétáltam az étteremből.

Másnap egyedül repültem haza.

Olvasd tovább