Nagymamám a lelkemre kötötte, hogy a halála után egy évvel tisztítsam meg a fotót a sírkövén, de csakis egyedül. Amikor megtettem, egyszerűen csak annyit tudtam mondogatni, hogy EZ NEM LEHET...

„Egy évvel azután, hogy elmegyek, tisztítsd meg a sírkövemen lévő fényképet. Csak te. Ígérd meg nekem” – suttogta a nagymamám, amikor elmondta utolsó kívánságát. Egy évvel azután, hogy eltemettük, elmentem a sírjához, hogy betartsam az ígéretemet. Miközben nekiálltam a fénykép megtisztításának, egy váratlan felfedezés szó szerint levegőt vett ki belőlem.

A nagymamám, Kovács Edit – vagy ahogy a szerettei hívták, „Editke” – volt az én világom középpontja. A háza most üresen kong, mintha hiányozna belőle a zene, amely az életét jelentette. Néha még mindig reflexből a telefon után nyúlok, hogy felhívjam, csak hogy egy pillanattal később eszembe jusson: ő már nincs többé. De még halála után is tartogatott számomra egy meglepetést… egy olyan ajándékot, ami örökre megváltoztatta az életemet.

„Ébredj, kiscsillag!” – hangzott minden reggel az ismerős köszöntés, ami melegséggel töltött el. Gyerekkoromban minden nap ezzel indult: Nagyi Edit óvatosan fésülte a hajamat, miközben régi dalokat dúdolt, amelyeket állítása szerint az édesanyjától tanult.

„Te kis csintalan” – nevetett, miközben próbálta kibogozni a gubancokat. – „Pont olyan vagy, mint én voltam a te korodban.”

„Mesélj arról, milyen voltál gyerekkorodban, Nagyi!” – kérleltem, a fürdőszoba kopott szőnyegén ülve.

„Hát,” – kezdte csillogó szemmel, miközben a tükörben rám nézett – „egyszer békákat tettem a tanárom fiókjába. El tudod képzelni?”

„Nem mondod komolyan!”

„De bizony! És tudod, mit mondott az anyám, amikor megtudta?”

„Mit?”

„Azt, hogy a legkeményebb szíveket is meglágyíthatja egy kis kedvesség.”

„És?”

 

„Soha többé nem fogtam békát!” – nevetett.

Ezek a reggeli pillanatok alakították a személyiségemet: a történetek és a gyengéd érintések révén átadott bölcsesség formált engem. Egyik reggel, miközben a hajamat fonogatva ültem előtte, könnyeket láttam a szemében.

„Mi a baj, Nagyi?”

Elmosolyodott, az a szelíd mosoly, amit csak ő tudott, és közben tovább fonta a hajamat. „Nincs semmi baj, kiscsillag. Néha a szeretet csak úgy túlcsordul, mint egy napfényes csésze.”

Az iskolába vezető séták mindig kalandokat rejtettek. Nagyi Edit minden utcasarkot egy új világgá változtatott.

„Gyorsan, Évi!” – suttogta, miközben elbújtunk a szomszéd néni hatalmas juharfája mögött. – „Jönnek a járdapirátok!”

„Mit csináljunk?” – kuncogtam, játszva az izgatott szerepet.

„Elmondjuk a varázsszavakat, természetesen” – szorította meg a kezem. – „Biztonság, család, szeretet – ezekkel bárkit elijeszthetünk!”

Egy esős reggelen láttam, hogy kissé sántít, bár próbálta elrejteni. „Nagyi, ugye megint fáj a térded?”

„Egy kis eső nem állíthat meg minket, drágám” – válaszolta mosolyogva, bár a fájdalom ott ült a szeme sarkában. – „Milyen kis kellemetlenség ez ahhoz képest, hogy a kedvenc emberemmel készíthetek emlékeket?”

Hirdetés

Ahogy teltek az évek, rájöttem, hogy minden szavának mélyebb jelentése volt. Bátorságot tanított, a hétköznapokban rejlő csodákat, és azt, hogy a félelmeket legyőzhetjük, ha családunk támogat.

Még a tinédzserkori lázadó időszakomban is, amikor azt hittem, hogy már kinőttem a családi hagyományokból, Nagyi mindig tudta, hogyan érjen el hozzám.

„Nos” – kezdte egy este, amikor későn értem haza, az első szakításom után sírva –, „ez egy forró csokis extra mályvacukorral estének tűnik, vagy egy titkos recept szerinti süti tésztás pillanatnak?”

„Mindkettőnek!” – válaszoltam könnyeimen át.

Nagyi az élete utolsó pillanataiig tanított. Amikor az orvosok közölték a diagnózisát – agresszív hasnyálmirigyrák –, tudtam, hogy kevés időnk maradt. Minden percet mellette töltöttem a kórházban, miközben ő megőrizte humorát és optimizmusát.

„Tudod, drágám, ha előbb tudom, hogy a kórházi étel ilyen jó, már évekkel ezelőtt jöttem volna ide!” – tréfált, miközben a párnáit igazgattam.

Egyik este, a naplemente aranyló fényében, erősebben megszorította a kezem.

„Meg kell ígérned nekem valamit, Évi” – suttogta.

„Bármit” – válaszoltam, bár a szívem összeszorult.

„Egy évvel azután, hogy elmegyek, tisztítsd meg a sírkövemen lévő fényképet. Csak te. Ígérd meg.”

Egy évvel a temetése után elmentem a sírjához, ahogy ígértem. Egy kis csavarhúzóval eltávolítottam a fényképet védő keretet. Mögötte egy levél volt, az ő kézírásával:

„Drága Évike! Egy utolsó kincsvadászatot szerveztem neked. A koordináták, amelyeket találsz, elvezetnek egy helyre, ahol egy különleges titkot rejtettem el.”

A papíron szereplő számok a közeli erdő egyik régi ösvényéhez vezettek, ahol gyerekként gyakran gyűjtöttünk faleveleket.

Ott, egy görbe tetejű régi fémoszlopnál, ahová “tündérleveleket” hagytunk, megtaláltam a kincset: egy apró rézdobozt, benne egy levéllel.

„Évi, emlékszel, mit mondtam a szeretetről? Az soha nem ér véget. Csak átalakul, mint a fény a prizmán keresztül.”

Ez az utolsó üzenet mindent megváltoztatott. A könnyek között is hálás voltam, hogy nagymamám megtanított arra, hogy a szeretet az, ami összeköti a családot – vérségi kötelékektől függetlenül.

Olvasd tovább

Emlékeznek még Bogdán Lászlóra? Ezért nem írnak már róla a lapok!

50 éves lenne már Bogdán László... észrevették, hogy sem a média, se semmi nem ír Róla? Meg van ennek az oka…

Nem feledjük! Ma lenne 50 éves Bogdán László.. észrevették, hogy sem a média, se semmi nem ír Róla? Meg van ennek az oka…

Majdnem négy éve , azaz 2020. július 14-én költözött az Úr országába Bogdán László, Cserdi cigány polgármestere. A dolognak óriási visszhangja volt, emberek százezrei gyászolták, siratták akkor. Nem olyan véget ért, mint amilyent megérdemelt volna, az biztos. Meghúzkodta az élet, sok gyalázatot, árulást, aljas támadást kellett elviselnie az utolsó éveiben is és voltak, akik csúnyán ki is használták őt. De csak ment előre, mosolygott és ékes magyarsággal hirdette… Mit is? Elsősorban is épp a magyarságát. A cigány-magyarságát.

Jussanak majd eszünkbe például akkor a szavai, amikor választások lesznek és a régi jó szokások szerint viszik majd a cigány lakosság egy részét az urnákhoz leszavaztatni pörköltért, krumpliért, tésztáért, esetleg egy kis baksisért. Mert mit is mondott Bogdán László cigány emberként erről?

“Ha arra keressük a választ, hogy miért van a cigányok között olyan sok pörköltös ember, akkor először is jó, ha tudjuk, hogy mekkora úr tud lenni a szükség. Nem ezeknek az embereknek a szégyene az, hogy oda szavaznak, ahol enni kapnak.”

És ugye, hogy ebben is mennyire igaza volt?

Már 2 majdnem 4 év  telt el a halála óta és már meg sem említik a médiák, szóra sem méltatják a korábbi „nagy politikus” barátok. Elkezdték elfelejteni. Jómagam már többször leutaztam a sírjához, az irodám vitrinjének tetejéről az ő portréja tekint körbe, asztalomon pedig Bárdosi Attila részben Laciról szóló könyve, a ’Csak egy cigány-csak egy disszidens’. Sokszor olvasgatok idézeteket tőle és tanulok a soraiból. Mert ő többet érdemel annál mint, hogy csak úgy hagyjuk elfeledni. Nem is hagyjuk. Ugye nem?

Olvasd tovább

A férjem a szeretőjét választotta a családunk helyett. Három évvel később amikor újra találkoztunk tökéletes elégtételt éreztem

Három év telt el azóta, hogy a férjem elhagyott minket a ragyogó szeretője kedvéért. Egy nap véletlenül találkoztam velük, és az a pillanat, mint egy költői igazságszolgáltatás, tökéletes elégtételt adott. De nem az ő bukásuk töltött el megelégedettséggel, hanem az, hogy képes voltam talpra állni, és egy boldogabb életet teremteni nélkülük.

Tizennégy év házasság, két csodálatos gyerek, és egy élet, amit sziklaszilárdnak hittem. Ez volt az, ami egy este, amikor Péter hazahozta őt, darabokra hullott.

Az életem legnehezebb és legátformálóbb fejezete kezdődött ekkor.

A látszólag tökéletes család

Péter és én közösen építettük fel az életünket a semmiből. A munkahelyünkön találkoztunk, és azonnal egymásra hangolódtunk. Rövid ismeretség után megkérte a kezem, és nem volt okom nemet mondani. Az évek során sok hullámvölgyet éltünk át együtt, de mindig azt hittem, hogy a nehézségek csak erősítettek minket.

Az elmúlt években Péter sokat dolgozott túlórában. Bár észrevettem, hogy távolságtartóbb, azt mondogattam magamnak, hogy ez csak a munka miatti stressz. Nem sejtettem, hogy valójában mi történik a hátam mögött.

A katasztrófa napja

Egy keddi napon történt. Emlékszem, épp levest főztem vacsorára, azt a fajtát, amit a lányunk, Lili szeretett – kis betűtésztával. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, és utána a magassarkú cipők kopogását a padlón.

A szívem összeszorult, miközben az órára pillantottam. Péter korábban ért haza, mint szokott. Amikor a nappaliba léptem, ott álltak: Péter és a szeretője, Mónika. Magas, elegáns nő volt, éles mosolyával és szikrázó hajával. Péterre néztem, és az arcán egy olyan melegség tükröződött, amit hónapok óta nem láttam rajta.

„Ez meg ki?” – kérdeztem döbbenten. Mónika hideg pillantást vetett rám, majd így szólt: „Nem túlzott, amikor azt mondta, elhagyta magát. Kár érte, pedig jó csontozata van.” A szavai tőrként szúrtak belém.

Péter csak sóhajtott, mintha én lennék az, aki irracionálisan viselkedik. „Andi, beszélnünk kell. Ő itt Mónika, és… válni akarok.”

A világom darabokra hullott. Nem csak a házasságom ért véget, hanem a családi élet, amiben hittem. De a legrosszabb az volt, amikor Péter közölte, hogy az éjszakát Mónikával tölti a közös otthonunkban.

Az újrakezdés

Aznap éjjel összecsomagoltam a gyerekekkel. Lili és Marci, a kilencéves fiunk, nem értették, mi történik. Amikor megérkeztünk anyám házába, nem tudtam szavakba önteni, mi történt. Csak sírtam.

A válás gyors volt és kegyetlen. A házunkat eladtuk, és a részemet egy szerény, két hálószobás lakásra költöttem. Péter eleinte rendszeresen fizette a gyerektartást, de ez hamar abbamaradt. Mire hat hónap eltelt, Péter teljesen eltűnt az életünkből. A gyerekeim nemcsak az apjukat veszítették el, hanem a reményt is, hogy valaha visszatér.

Az idő múlásával rájöttem, hogy Péter döntései mögött Mónika állt. Ő győzte meg arról, hogy a „régi életünk” csak felesleges teher. Amikor azonban a pénz elfogyott, Péter nem volt hajlandó szembenézni velünk.

Három évvel később: Költői igazságszolgáltatás

Három évvel később az életünk új rendbe állt. Lili középiskolába járt, Marci pedig a robotika iránti szenvedélyét bontogatta. Egy esős délután azonban minden megváltozott.

A boltban vásároltam, amikor megpillantottam őket egy kávézóban. Péter és Mónika. Az idő kegyetlen volt hozzájuk. Péter megtörtnek tűnt, kopott ruhákban, haját vesztve, az arcán mély ráncokkal. Mónika, bár még mindig dizájner ruhákat viselt, kimerültnek és lehangoltnak tűnt.

Ahogy megláttak, Péter felállt, és reménykedve kiáltott utánam: „Andi! Várj!” Odamentem, de a szavaiból nem jött békülés, csak bocsánatkérés és kétségbeesés. „Hiányoznak a gyerekek” – mondta. De én csak annyit feleltem: „Nem léphetsz vissza az életünkbe.”

Ahogy távoztam, nem a bosszú érzése töltött el, hanem az, hogy mennyire erősebb lettem. A gyerekeimmel közösen egy olyan életet építettünk fel, amit senki nem vehet el tőlünk. És ez volt a legnagyobb győzelmem.

Olvasd tovább

Nagy Feró nevetségesen alacsony nyugdíjat kap, ha nem koncertezne, ebből az összegből kellene gazdálkodnia. Az énekest felháborítja, hogy mennyire nincsenek megbecsülve itthon a művészek. Nem akármilyen plusz munkát kellett vállalnia, hogy ne halljon éhen, nem is akármennyit zsebelt be! Majdnem megsajnáltuk, de...

Nagy Feró 42 ezres nyugdíjat kap, ha nem koncertezne, ebből az összegből kellene gazdálkodnia. Az énekest felháborítja, hogy mennyire nincsenek megbecsülve itthon a művészek. Sipos Csaba nyugdíjszakértő elárulta, a művészekre az a szabály vonatkozik, hogy 65. születésnapjuk után mehetnek nyugdíjba. A szakember szerint fontos az öngondoskodást időben elkezdeni, egyre nagyobb figyelmet kapnak a nyugdíjcélú megtakarítások, így próbálnak felkészülni a fiatalok az idős éveikre.

Videóban fakadt ki Nagy Feró, hogy mennyi a nyugdíja.. Még az ember majdnem meg is sajnálá, de mik derülnek ki? Nos kiderült, hogy tavalyi évben Feró 134 millió forintot keresett. Ön mennyit is keresett tavaly?!

Olvasd tovább

Rubint Rékára rá sem lehet ismerni! Mindenki elhűlt attól, milyen ruhát vett magára. Egyesek szerint egyáltalán nem egy 46 éves nőhöz illő, mások szerint elvegyülhetne a lánya korosztályában

Rubint Réka már fiatalon is az egészséges életmód és a rendszeres mozgás elkötelezettje volt, ami látványosan meghozta gyümölcsét. A 46 éves fitneszszakértő olyan formában van, hogy sokan évtizedekkel fiatalabbnak gondolják. Ezt a benyomást erősíti legutóbbi videója, amit Facebook, illetve Insagram-oldalán is közzé tett, és amely gyorsan hatalmas figyelmet váltott ki.

A felvételen Réka egy stílusos szettben, miniszoknyában, magas szárú csizmában és meleg kabátban sétál a kamera irányába. Bár a jelenet maga egyszerű, a követők sorra kommentálták, hogy mennyire lenyűgöző a háromgyermekes anyuka külseje. A rajongók nem győztek áradozni fiatalos megjelenéséről és kisugárzásáról, ami rövid idő alatt megtöltötte a poszt hozzászólásait elismerő szavakkal.

Réka, úgy nézel ki, mint egy tini. 2x néztem meg először azt hittem Lara

fogalmazott az egyik kommentelő, majd egy másik hozzáfűzte:

Komolyan úgy nézel ki, mint egy húszéves. Nagyon jó a szett!

Olvasd tovább

Zokog az egész világ azon amit Katalin hercegné és Vilmos herceg közölt

A karácsonyi ünnepek közeledtével a királyi családok üdvözlőlapjaikban különböző stílusokat mutatnak be. A Katalin és Vilmos egy szörnyen nehéz évet zárnak, mégis tökéletesen kedves a karácsonyi üdvözlőlapjuk.

A királyi családok karácsonyi üdvözlőlapjai nem csupán az ünnepek köszöntésére szolgálnak, hanem betekintést engednek a királyiak privát életébe és az adott év jelentős eseményeibe. A választott képek és üzenetek által közvetített hangulat és személyesség fontos kommunikációs eszköz.

Katalin hercegné és Vilmos herceg a gyerekekkel egy tavaszi fotón mosolyognak, míg Harry herceg és Meghan egy parkban készült képen ölelik gyermekeiket.

A királyi családok üdvözlőlapjaikban békés ünnepeket és boldog új évet kívánnak. A személyes üzenetek és a családi fotók egyaránt fontosak a királyiak számára, hogy kapcsolatot tartson a nyilvánossággal és megossza velük az ünnepi hangulatot.

Miért különleges ez az év?

Az idei év különlegessége, hogy a királyi családok egyre inkább megosztják a közönséggel azokat a pillanatokat, amelyek az év során számukra fontosak voltak, így a karácsonyi üdvözlőlapok is egyre személyesebbek és kifejezőbbek.

Olvasd tovább

A legjobb barátnőm hozzáment az exférjemhez. Aztán évekkel később egyszer csak hajnali háromkor hívott fel, rémülten és könyörgött, hogy ne tegyem rá a telefont. Amit mondott, még én is alig akartam elhinni.

Áron és én hét évig voltunk házasok. Hét hosszú évig, amelyek két gyönyörű lányt hoztak az életembe: a ötéves Mítét és a négyéves Zsófit, de egyben olyan fájdalmat is, amely darabokra törte a szívemet.

Eleinte Áron az álomférfi volt. Volt benne valami megfoghatatlan varázs, ami miatt az emberek kicsit közelebb hajoltak, amikor beszélt. Tudta, hogyan éreztesse velem, hogy én vagyok az egyetlen nő a világon. De ez a ragyogás nem tartott örökké.

Az ötödik évben kezdtem észrevenni a repedéseket. Áron későn jött haza, a kifogásai áttetszőek voltak. Munkaütek, amelyek nem álltak össze. Rejtett üzenetek, amelyeket nem láthattam. Aztán egy este előkerült az igazság: egyetlen szőke hajszál a zakóján. Nem az enyém.

A szívem tombolt a haragtól. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Tudtam, hogy éppen tönkreteszi mindazt, amit felépítettünk.

Amikor szembesítettem vele, érzéketlenül tagadta, majd gázlightolni kezdett. „Csak képzelsz dolgokat, Adél. Ne legyél ilyen bizonytalan!” – kiabálta egyszer.

De ez nem csak az én képzeletem volt. Valóság volt. Néma fogadalmat tettem magamnak, hogy nem hagyom, hogy átverjen.

Az utolsó csepp az volt, amikor tetten értem. A kép, ahogy egy idegen nővel, Katával, akiről addig nem is tudtam, együtt volt, beleégett az emlékezetembe. Nem is kért bocsánatot. Egyszerűen becsomagolt és elment, mintha mi sem történt volna.

Egy pillanat alatt Áron hátrahagyott engem és a lányainkat. Egy évig és három hónapig küzdöttem, hogy újra felépítsem az életemet. Terápia, hosszan tartó munkák a lányok eltartásáért, és egy állandó fájdalom a mellkasomban, ami nem akart elmúlni.

Aztán jött a hír, amely felforgatta a gyomromat: Áron feleségül vette Évát, a legjobb barátnőmet.

Nem akartam elhinni. Éva volt a bizalmasom a házasságom alatt. Mindent elmondtam neki. Tudta, hogy elvesztem Áront, hogy félek, megcsal, és hogy összetörtem, amikor elhagyott.

Amikor Éva felhívott, hogy elmondja, eljegyezték egymást, megdermedtem. „Csak viccelsz, ugye?” – kérdeztem, miközben próbáltam nyugodt maradni.

„Nem” – mondta. „Áron szeret engem, Adél. Remélem, még mindig barátok maradhatunk.”

Barátok? Komolyan gondolta?

„Ahhoz a férfihoz mész hozzá, aki tönkretett engem, Éva. És azt várod, hogy továbbra is a barátod legyek? Sok sikert hozzá.” Letettem a telefont, mielőtt válaszolhatott volna.

Azt hittem, ezzel vége. Akartam, hogy vége legyen. De egy évvel a házasságuk után, hajnali háromkor csörgött a telefonom, visszavonhatatlanul visszavonzva engem Áron világába.

Az ébresztőhang zavaróan törte meg az éjszaka csendjét. Éva neve villogott a képernyőn. Nem akartam elhinni.

„Micsoda arc, hogy ilyen órában hív” – mormogtam magamnak.

Megfordult a fejemben, hogy nem veszem fel. De a kíváncsiság győzött.

„Halló?” – mondtam ingerülten.

A következő szavak azonnal kitárult szemekkel és felülő testtartással reagáltak bennem.

„Adél, segítségedre van szükségem! Ez téged is érint. Kérlek, ne tedd le. Kérlek!” – Éva hangja reszketett a félelemtől.

A szívem dörömbölt a mellkasomban. Miért hívott?

„Éva? Mi történt? Nem hiszem, hogy van miről beszélnünk…”

„Áron nem az, akinek hittem. Rosszabb, Adél. Sokkal rosszabb” – vágott közbe.

Hideg borzongás futott végig rajtam. Mi lehet rosszabb annál, amit már tudtam?

„Rosszabb? Miről beszélsz?” – kérdeztem.

„Van egy szekrény az irodájában. Mindig azt mondta, ne menjek be oda. Tegnap este benéztem. Adél, a belseje tele van képekkel. Nőkről. Rólam. Rólad. Idegenekről. Mindegyiken dátumok és számok vannak…”

Ez az éjszaka egy olyan út kezdetét jelentette, amely mindkettőnk életét gyökerestől megváltoztatta. Megtaláltuk a közös erőt, hogy szembenézzünk egy olyan férfival, aki nemcsak minket, hanem más nőket is manipulált és tönkretett.

De ezen az éjszakán elhatároztuk: nem áldozatok vagyunk, hanem túlélők. Együtt megküzdöttünk és győztünk.

Most, amikor végre mögöttünk van ez a fejezet, egy új kezdetet várhatunk. Egyetértettünk abban, hogy életünket többé nem árnyékolja be Áron sötét múltja. Szabadok voltunk. Szabadok, hogy továbblépjünk.

Olvasd tovább