április 19, 2025
Ismeretlen szerző
19 éves voltam, amikor egy autóbaleset örökre megváltoztatta az életem. Épp munkába indultam, amikor egy kocsi elütött. Csikorgó fékek, sötétség, fájdalom – majd a kórházban ébredtem, ahol az orvosok közölték: soha többé nem fogok járni.
Folyton az apámat kérdezgettem, de csak három nap múlva jelent meg. Borzasztóan nézett ki – azonnal tudtam, hogy az alatt a három nap alatt csak ivott, míg én az életemért küzdöttem.
Anyám akkor halt meg, amikor tizenkét éves voltam – mellrák vitte el. Édes, fáradt nő volt, mindig megalázkodva viselte apám kegyetlen szavait. Dolgozott, hogy étel legyen az asztalon, míg apám elitta a fizetését.
Amint betöltöttem a tizennégyet, apám közölte, hogy keresnem kell egy részmunkaidős állást, hogy segítsek a számlákat fizetni. Tizenhat évesen otthagytam az iskolát, és teljes állásban kezdtem dolgozni – magamért, és érte is.
Amikor végül bejött a kórházba meglátogatni, semmi együttérzést vagy hálát nem láttam a szemében. Az orvos elmagyarázta, hogy bár a gerincem nem szakadt el, súlyos zúzódás és nyomás keletkezett rajta. Talán – kis eséllyel – még visszanyerhetem a járóképességem, de nagy valószínűséggel életem végéig tolószékben maradok.
Apám erre csak ennyit mondott az orvosnak:
– Elmúlt már tizennyolc, nem? Felnőtt, igaz? Akkor már nem az én felelősségem. Vigyék magukkal.
És egyszerűen kisétált. Emlékszem az orvos döbbent arcára, és ahogy apám végigmérte élettelen lábaimat:
– Haszontalan! Pont olyan, mint az anyja!
Ezek voltak az utolsó szavai, amiket hat hosszú évig hallottam tőle.
Egy idő után egy rehabilitációs központba kerültem, ahol szerencsémre megismertem Carol Hansont, a terapeutámat.
A család nem vérségi kötelékből áll, hanem szeretetből.
Carol egy idősebb, anyáskodó nő volt, aki azonnal szárnyai alá vett. Szeretetteljes volt, de egyben szigorú is. Az elkövetkező évben olyan keményen dolgoztatott, hogy végül olyasmire voltam képes, amit álmaimban sem reméltem.
Amikor először álltam fel a saját lábaimra, és megtettem az első lépést, sírtam – és Carol is. Ez csak a kezdet volt. Az azt követő hónapokban még keményebben dolgoztam, és végül az orvosok gyógyultnak nyilvánítottak.
Keserédes pillanat volt. Meggyógyultam, újra jártam – de rettenetesen féltem. Nem volt hová mennem. Nem volt családom. Teljesen egyedül voltam.
Carol egy nap rátalált, ahogy a szobában sírtam. Leült mellém az ágyra, átölelt, és azt mondta:
– Jenny, rendben van, ha félsz. Most kezded újra az életed.
– Nincs senkim, és nincs hová mennem – suttogtam, miközben arra gondoltam, ahogy más pácienseket boldog családtagok visznek haza. – Egyedül vagyok.
– Nem, nem vagy – válaszolta határozottan. – Régóta gondolkodom ezen. Mit szólnál hozzá, ha hozzám költöznél? Csak amíg újra talpra állsz…
És így is lett. Carol csodálatos otthont adott nekem. Saját szobát kaptam – szép, meleg szobát, a legszebbet, amit valaha láttam.
– A lányomé volt – mondta könnyes szemmel. – Őt is elvesztettem, mint te az anyádat.
Másnap elkezdtem munkát keresni Carol számítógépén, de a reggelihez leérve néhány szórólapot találtam az asztalon – esti iskolai tanfolyamokat hirdettek felnőtteknek, akik be akarták fejezni a középiskolát.
– Úgy gondolom – mondta Carol határozottan –, hogy vissza kellene menned tanulni. Hogy egy nap főiskolára mehess.
– Főiskola? Azt nem engedhetem meg magamnak! – fakadtam ki. – Egy fillérem sincs, és munkát kell találnom, különben nem tudok megélni!
Carol megrázta a fejét:
– Nem, Jenny, azt nem engedheted meg magadnak, hogy ne menj főiskolára. Kölcsönadom a pénzt, és amikor végzel, visszafizeted – olyan lesz, mint egy diákhitel.
Végül meggyőzött. Gyorsan elvégeztem a középiskolai tanfolyamot, majd jelentkeztem a helyi főiskolára. Bevallom, Carol példája inspirált arra, hogy ápolónő legyek, és négy év múlva kitüntetéssel diplomáztam.
Egy helyi kórházban kezdtem dolgozni, majd újszülött intenzíves szakápoló lettem. Egy nap egy tévéstáb jött be riportot készíteni egy hármas ikerpárról, és végül engem is meginterjúvoltak.
Egy ideig kisebb helyi híresség lettem – de a hírnév nem várt látogatót is hozott. Csengettek, és amikor ajtót nyitottam, megdöbbenve láttam, hogy az apám áll ott.
Szörnyen nézett ki – elhanyagolt ruhában, bűzlött az alkoholtól és az izzadságtól.
– Jenny, drága kislányom! – kiáltott, és karját felém nyújtotta. – Végre megtaláltalak!
– Megtaláltál? – kérdeztem élesen. – Te hagytál ott a kórházban, mert „haszontalan” voltam. Mint az anyám, emlékszel?
Néhány könnyet kipréselt magából.
– Ó, kislányom… bocsáss meg! Megijedtem, sokkban voltam… De most már nem hagysz el, ugye? Beteg vagyok…
– Jól nézel ki – mondtam ridegen, bár szakmai szemmel rögtön észrevettem a bőre sárgás árnyalatát: valamilyen májproblémája lehetett, valószínűleg az ivás miatt.
Előrelépett.
– Beteg vagyok, Jenny… Apádnak szüksége van rád… És… – nyelte a nyálát – …le vagyok égve, nincs pénzem ételre… Nem hagyod, hogy apád éhezzen, ugye?
– Mint ahogy te hagytál engem ott, tolószékben, kiszolgáltatva? Tudod mit, „APA”? Én talpra álltam. Takarodj.
Becsaptam előtte az ajtót, majd visszamentem a nappaliba.
Carol rám nézett és elmosolyodott.
– Ki volt az, Jenny?
Megfogta a kezem, és mélyen a szemembe nézett.
– Jenny, van valami, amit már régóta szerettem volna megkérdezni. Megengednéd, hogy örökbe fogadjalak? Hogy hivatalosan is az anyád legyek? Mert a szívemben te már az vagy.
Zokogni kezdtem, és nem tudtam abbahagyni. Egy rettenetes gyerekkor után felnőttként végre szerető otthonra találtam – és egy olyan „anyára,” aki igazán szeretett.
