április 14, 2025
Ismeretlen szerző
Amikor Luca egyre később jött haza, azt mondtam magamnak, hogy ne aggódjak.
„Most nagyon hajtós a munka” – mondta, miközben fáradt csókot nyomott a homlokomra.
„Hamarosan lenyugszanak a dolgok.”
De a „hamarosan” sosem jött el. Bíztam benne.
Jegyben jártunk, az esküvőnket terveztük, és soha nem adott okot arra, hogy kételkedjek benne.
De valami abban, ahogy kitért a kérdéseim elől, ahogy a telefonja késő este rezgett, nyugtalan érzést hagyott bennem.
Ezért úgy döntöttem, meglepem.
Korábban eljöttem a munkából, vettem a kedvenc kávéját, és egyenesen az irodájához mentem.
A recepciós udvarias, de bizonytalan mosollyal fogadott.
„Ó, Luca hátul van” – mondta.
„Nyugodtan bemehetsz.”
Végigsétáltam a folyosón, miközben az izgatottság és az idegesség viaskodott bennem.
Mi van, ha tévedtem?
Mi van, ha csak bolondot csinálok magamból, amiért egyáltalán kételkedtem benne?
Lenyomtam az ajtókilincset.
És ledermedtem.
Luca a földön ült, az ölében egy kislány szunyókált mélyen.
Körülötte papírok hevertek szanaszét, de a laptopja csukva volt az asztalon.
A zakóját a gyerekre terítette, mintha melegen akarná tartani.
Pislogtam, az agyam próbálta feldolgozni a látottakat.
Ahogy meghallotta az ajtó nyílását, Luca felnézett, a szeme elkerekedett.
„Elena! Te meg mit keresel itt?”
Ránéztem, aztán a kislányra, majd ismét rá.
„Mi folyik itt?”
A hangom lágyabb volt, mint vártam.
Sóhajtott, majd óvatosan lefektette a kislányt egy rögtönzött ágyra, amit az irodai párnákból rakott össze.
Aztán felállt, és megdörzsölte a tarkóját.
„Nem az, aminek gondolod.”
„Ó, tényleg? Mert most elég sok minden jár a fejemben, Luca.”
Mély levegőt vett, majd intett, hogy menjek ki vele az irodából.
Kiléptünk a folyosóra, és becsukta mögöttünk az ajtót.
„A neve Ava. Marina, a kolléganőm kislánya.
Marina egyedülálló anya, és mostanában nehezen tudja időben befejezni a projektjeit.
A főnökünk megfenyegette, hogy kirúgja, és én… én nem nézhettem tétlenül.”
A szívem hevesen vert.
„Szóval te… te vigyáztál a gyerekére?”
Bólintott.
„Igen. Ha Marinának tovább kell bent maradnia, én vigyázok Avára az irodámban.
Nem mondtam el neked, mert… nem is tudom.
Nem akartam, hogy furcsának találd.
Vagy hogy azt hidd, egy másik nőnek segítek ahelyett, hogy veled lennék.”
Kifújtam a levegőt, amit észre sem vettem, hogy visszatartok.
„Luca…”
A válla megfeszült.
„Haragszol?”
Megráztam a fejem, és lassan mosoly kúszott az arcomra.
„Nem. Csak… meglepődtem.”
Bűnbánó pillantást vetett rám.
„Szóval… nem akarod felbontani az eljegyzést?”
Megforgattam a szemem, és átöleltem.
„Nem, te bolond. De legközelebb szólj.
Segítettem volna.”
Halkan felnevetett.
„Tudhattam volna, hogy ezt fogod mondani.”
Aznap este nem árulás érzése töltött el, hanem valami sokkal erősebb: szeretet.
Mert rájöttem, milyen ember is valójában Luca – olyan, aki nem magáért marad bent késő estig, hanem azért, hogy valaki más ne veszítsen el mindent.
És pontosan egy ilyen férfihoz akartam hozzámenni.
