Egy szegény nő rászánta magát hogy pénzt kérjen egy idegentől. Amit a férfi átnyújtott neki, attól a nőnek égnek állt a haja

Az utca már kezdett sötétbe borulni. A járókelők siettek a dolguk után, senkit nem érdekelt a nő.

Alisa leült egy lépcsőház előtti padra, és arcát a takaróba bugyolált kisbabára hajtotta. „Anya kitalál valamit” – suttogta újra és újra, mintha ez a varázsige mindent megoldhatna. Csöndben ült a padon, gondolataiba temetkezve, miközben az éjszaka lassan ráborult a városra.

Valahol a közelben nevető kamaszok mentek el mellette, és egy rövid, de ítélkező pillantást vetettek rá. A baba elcsendesedett, mintha ő is érezte volna, hogy most nem lehet nyűgösködni. Alisa homlokon csókolta, majd felállt, tudva, hogy nem maradhat ott sokáig.

Elindult az utcán, fogalma sem volt, hová tart. Egy gondolat zakatolt a fejében – éjszakára menedéket kell találnia. Előtte egy sötét átjáró tűnt fel, amely egy udvarba vezetett.

Alisa befordult oda, úgy érezte magát, mint egy sarokba szorított állat. Ekkor észrevette, hogy egy pinceajtó nyitva áll. Ez is valami volt.

Fényűzésről szó sem volt, de legalább tető a feje fölött. Bent nyirkos volt, és penészszag terjengett. A padlón újságfoszlányok, üres üvegek és furcsa rongyok hevertek.

A sarokban viszont állt egy régi kanapé. Kopott, foltos, de még mindig jobb, mint az aszfalt. Alisa óvatosan lefektette a kislányát, alá téve azt a tiszta pelenkát, amit a kórházból hozott.

Ő maga leült mellé, átölelte a babát. A szíve a félelemtől kalapált, de a fáradtság győzött. Lehunyta a szemét, és érezte, ahogy lassan elnyomja az álom, a szorongás ellenére.

Egy éles kiáltásra riadt fel.

— Hé, mit keresel itt? — Egy negyvenes férfi állt előtte piszkos pólóban, vörös arccal. Valószínűleg azok közé tartozott, akik ezt a pincét tekintették otthonuknak.

— Elnézést, nincs hol aludnom — válaszolta halkan Alisa, próbálva nem felébreszteni a kislányt.

— Nincs, mi? — mordult rá a férfi. — Naponta tíz ilyen jön ide. Tűnj el innen, vagy hívom a rendőrséget.

Alisa megértette: itt maradni veszélyes. Felállt, karjába vette a gyermeket, és kiment az utcára.

Az éjszaka hűvös volt, ő pedig összehúzta magán a kabátot, és elindult – amerre csak látott.

„Talán egy szociális központba?” — villant át rajta, de azonnal elvetette a gondolatot. Félt, hogy elveszik tőle a gyerekét.

Ezt nem engedhette meg. Ment tovább a lakóházak között, mígnem az egyik ablakban fényt látott. Az ablakpárkányon virágok álltak, mögöttük egy idős férfi sziluettje derengett.

„Talán itt segítenek?” — villant fel benne. Összeszedte a bátorságát, és bekopogott. Egy idős férfi nyitott ajtót, jóságos tekintettel.

Figyelmesen nézett rá, majd a babára.

— Mi történt, kislányom? — kérdezte halkan.

Alisa nem bírta tovább, sírni kezdett. Elmesélt neki mindent: az elejétől egészen eddig a rémisztő éjszakáig. A férfi csendben hallgatta, majd átnyújtott neki VALAMIT, amitől a nőnek a szőr is felállt a hátán...

...eltűnt néhány percre, majd egy kabáttal, egy termosz teával és egy papírlappal tért vissza.

— Tessék. Itt egy cím és egy telefonszám. Egy kis órásműhely tulajdonosa vagyok. Szükségünk lenne valakire, aki rendet tart, teát főz, fogadja az ügyfeleket. Most — legalább ennyi.

— De... nekem ott a gyerek — suttogta Alisa zavartan.

— Annál inkább. Ott meleg van. Lesz tető a fejed felett. Aztán majd meglátjuk.

Alisa úgy nézte a papírfecnit, mintha az maga lenne az útlevele egy új életbe. Egy cím. Egy név. Thomas — így hívták. Egyedül élt, és a városközpontban tartott fenn egy kis órásműhelyt. Előző este nem kérdezősködött. Csak odaadta a papírt, a teát, a kabátot, és annyit mondott:

— Holnap reggel gyere. Kell egy segítő kéz. Nem ígérek sokat, de lélegezhetsz egyet.

Másnap reggel Alisa elment. Átfagyva, kimerülten, de egyenes háttal. A kislány szorosan a mellkasához volt kötve, félálomban pihent. A műhely kicsi volt, két ablakkal, nyikorgó ajtóval, ami úgy hangzott, mintha üdvözölné az embert. Bent régi tárgyak, fém és valami különös nyugalom illata lengte be a levegőt. Talán a reményé.

Thomas nem lepődött meg, amikor meglátta. Mintha tudta volna, hogy el fog jönni.

— Csinálunk neked egy kis sarkot. Először takarítasz, főzöl, fogadod az ügyfeleket. Ha a kislány alszik, te is pihenhetsz. Egyedül már nem győzöm.

Az első napok csendben teltek. Szinte nem is beszéltek. Thomas ott ült a munkapadnál a homlokán nagyítóval, órákat javított, magában mormogott. Alisa ablakot pucolt, port törölt, rendet tett — olyat, amilyet már régen nem látott ez a hely. A kislány egy sarokban aludt, egy régi bölcsőben, amit Thomas valahonnan előkerített, és szó nélkül odatett.

Aztán egy este, amikor már nem volt ügyfél, Thomas hozott két szendvicset, és leült mellé egy bögre teával az ablakpárkányra.

— Ülj le, pihenj. És mesélj el, hogy kerültél hozzám — mondta csendesen, az ablakon kifelé nézve, nem rá.

Sokáig hallgatott. Aztán mesélni kezdett. A férfiról, aki eltűnt a szülés után. Arról, hogy lakás nélkül, pénz nélkül, egy babával maradt az utcán. Hogy félt: egyszerűen eltűnik az emberek között. Thomas nem szólt közbe. Csak bólintott — röviden, szinte alig észrevehetően.

Attól az estétől valami megváltozott. Kezdtek beszélgetni. Apróságokról: időjárásról, teafajtákról, ügyfelekről. Néha Thomas elmosolyodott. Alisa pedig azon kapta magát, hogy hosszú idő után először volt nyugalomban. Nem boldog — csak nyugodt. De ez már valami volt.

Thomas megtanította, hogyan bánjon a szerszámokkal, megmutatta az óraszerkezetek világát, mintha beengedte volna a saját világába. Alisa rájött, hogy élvezi. A pontosságot, a csendet, a rendet.

— Könnyű kezed van — mondta neki egy nap. — Jobban meg tudod tanulni ezt, mint én.

Nem mondták ki, kik ők egymásnak. De a műhely kezdett otthonra hasonlítani. És ketten együtt könnyebb volt hallgatni, mint egyedül beszélni.

Szombat este volt. A műhely már bezárt, az ügyfelek hazamentek, és a városra szürke eső ereszkedett. Thomas az asztalnál ült, mint mindig, egy régi óra szerkezetén dolgozott, de mozdulatai most szórakozottak voltak. Alisa a sarokban teát főzött a kis rezsón, amikor Thomas hirtelen megszólalt:

— Tudod, mit értettem meg ebben az évben?

Alisa hátrafordult, mosolyogva. A kislányuk már aludt a kis székben, egy takaróval betakarva.

— Mit?

Thomas letette a csavarhúzót, és először nézett rá igazán — egyenesen a szemébe.

— Hogy az élet néha ad egy második esélyt. És ha nem ragadjuk meg, egy életre bánhatjuk.

Azzal előhúzott a zsebéből egy kis bársonydobozt, forgatta az ujjai között, majd felállt, és odalépett hozzá.

— Nem vagyok az a fajta, aki sokat beszél. Tudod jól. De te vagy a fény a napjaimban. És a kislányod — ő is. Ti már akkor a családom voltatok, amikor még magamnak sem mertem bevallani.

Kinyitotta a dobozkát. Egy egyszerű ezüstgyűrű volt benne.

— Légy a feleségem.

Alisa néhány másodpercig hallgatott. A torkában gombóc volt. Nem sírt — csak bólintott. Egyszerűen, mintha a döntést már rég meghozta volna a szíve.

A vizeletinkontinencia veszélyes kórkép! Ezt a betegséget 3 nap alatt legyőzheti. Írja le a receptet...

1 egy órával ezelőtt

— Igen — mondta halkan. — Már most is család vagyunk. Csak még nem neveztük nevén.