április 13, 2025
Ismeretlen szerző
A barátnőim a kertklubból csak nevettek: – Marika, hát mit csinálsz? Szerelmes vagy? Ebben a korban? Ugyan már!
Én csak mosolyogtam.
Mert igen, szerelmes voltam. Úgy, mint húszévesen. Sőt, talán még jobban. Mélyebben. Érzelmesebben.
A férfit Sándornak hívták, és egy-két évvel idősebb volt nálam.
Egy véletlen találkozás hozott össze minket — egy klasszikus zenei koncerten, a szünetben szóba elegyedtünk.
Mindketten szerettük Bartókot, a jó bort, és mindketten meguntuk a magányt.
Először csak hetente találkoztunk.
Aztán már minden nap.
És valahogy... újra fiatalnak éreztem magam.
Az élet újra színes lett.
Aznap hajnalban kicsit esett az eső. Az aszfalt még gőzölgött a napsütéstől, a levegőben ott lebegett a frissesség.
Kiléptem az ajtón, egy csésze teával a kezemben, és mezítláb álltam a verandán.
És megint éltem. Úgy igazán.
De akkor még nem tudtam, hogy egy este...
egy beszélgetés mindent megváltoztat majd.
Sándor csendesen telefonált a nappaliban.
Nem akartam hallgatózni, de a szavai átszúrták a falat is:
– Tudom, hogy nem vagyok szerelmes… De ő kedves. Egyszerű. Nem igényel sokat.
Pár másodperces szünet.
– És legalább van hol laknom. Azt hiszem, egy darabig még maradok.
Megálltam a konyha ajtajában, a kezem remegett.
Nem a haragtól. A felismeréstől.
Hogy ez az ember, aki minden reggel megcsókolt, aki együtt ült velem a teraszon, akinek leveseimre azt mondta „mint anyám főztje” — csak kényelmet keresett.
Nem engem.
Nem szóltam semmit. Nem aznap, nem másnap.
Csendben megfigyeltem.
Ahogy megköszöni a kávét. Ahogy betakar, ha elalszom a kanapén.
És már nem tudtam, ezek a gesztusok mit jelentenek.
Egy héttel később összepakoltam.
Nem sokat — csak egy táskányit.
És hagytam egy levelet az asztalon:
„Sándor. Őszintén örültem, hogy újra szeretve érezhettem magam.
De most már tudom: te nem engem szerettél.
Hanem a csendet. A levesemet. A teraszomat. A meleg szobát.
Én pedig nem ezek vagyok.
Én egy nő vagyok. Aki még mindig hisz abban, hogy megérdemli a valódit.
Kérlek, ne keress.”
A lányom vidéken él. Odamentem hozzá.
Ő nem kérdezett sokat. Csak megölelt, és azt mondta:
– Anya, én mindig tudtam, hogy te erősebb vagy, mint hinnéd.
Azóta két hónap telt el.
Már nem fáj.
Már nem haragszom.
Sőt: hálás vagyok.
Mert Sándor emlékeztetett arra, hogy a szívem még működik.
Még tud szeretni. De még inkább — tud nemet mondani.
Újra járok koncertre.
Előfizettem az operára.
És elindítottam egy kis klubot az utcabeli nyugdíjas hölgyeknek — könyvcserével, kertésztippekkel, teázásokkal.
A minap egy úr megszólított a zöldségesnél.
Udvarias volt. Várt, míg végeztem a paradicsommal.
Azt mondta:
– Már régóta figyelem, milyen nyugodtan mosolyog. Ez ritka.
És tudod mit? Nem lettem zavarban. Nem estem szerelembe. Nem ígértem semmit.
Csak azt mondtam:
– Talán egyszer igyunk meg egy kávét.
Mert most már tudom, hogy nem a szerelem ment meg minket — hanem az, ha megtanuljuk, mennyit érünk. És nem adjuk lejjebb.
