március 09, 2025
Ismeretlen szerző
A nevem Kelly. 30 éves vagyok, és az életem egy érzelmi hullámvasút – szerelem és veszteség. A férjem, Jeremy, két évvel ezelőtt autóbalesetben meghalt. Akkor nyolc hónapos terhes voltam a kislányunkkal, Sophiával. Egyik pillanatban még virágokat festettem a babaszoba falára, a jövőnkről álmodozva. A következőben egy telefonhívás romba döntötte az egész világomat.
Emlékszem arra a pillanatra, mintha tegnap történt volna. A festékes ecset kicsúszott az ujjaim közül, és rózsaszín csíkot hagyott a falon.
– Miss Kelly? – A telefonban hallott hang gyengéd volt, gyakorlott. – Itt Reynolds tiszt…
– Igen? – A kezem ösztönösen a pocakomra simult. Sophia rúgott egyet, mintha megérezte volna a félelmemet.
– Baleset történt. A férje…
– Nem – suttogtam. – Nem, kérem…
Azt mondták, a baleset olyan súlyos volt, hogy jobb, ha nem látom a testét. Nem búcsúzhattam el tőle. Csak egy lezárt koporsó a temetésen – ennyi maradt belőle.
– Kelly, kicsim – mondta anyám a temetésen, miközben a karjaiban tartott, ahogy zokogtam. – Erősnek kell maradnod. A baba miatt.
– Hogyan? – fulladoztam a könnyeimtől. – Hogyan csináljam ezt nélküle? Itt kellett volna lennie. A kezében kellett volna tartania őt…
Két év telt el, és én mindent megtettem, hogy tovább lépjek, hogy erős legyek Sophiáért. De az üresség? Az soha nem múlt el igazán.
Aztán két nappal ezelőtt történt valami, ami mindent megkérdőjelezett bennem.
Egy teljesen átlagos délután volt. Sophia a szobájában aludt, én pedig egy könyvvel összegömbölyödve pihentem a kanapén. A ház csendes volt. Békés.
Egészen addig a pillanatig.
Egy ablak becsukódásának halk neszét hallottam. Nem volt hangos – éppen csak annyira, hogy felkapjam rá a fejem. Biztosan csak a szél, gondoltam.
De aztán… a vérem megfagyott az ereimben, amikor… Istenem… meghallottam JEREMY HANGJÁT:
– Örökké szeretlek.
Esküszöm, az egész testem jéggé dermedt.
Ez nem egy halvány emlék volt a fejemben. Nem a képzeletem játszott velem. Ez TISZTÁN ÉS EGYÉRTELMŰEN hallatszott.
Megmerevedtem. A lélegzetem elakadt. A fülem zúgott. A szívem olyan hevesen vert, hogy attól féltem, elájulok.
– Jeremy? – suttogtam a csendbe, a hangom remegett. – Kicsim, te vagy az?
Nem. Nem, nem, nem. Jeremy halott volt. EZ NEM LEHETETT IGAZ.
De újra hallottam.
– Örökké szeretlek.
Sophia szobájából jött.
Felugrottam, a könyv a földre esett. A gondolataim cikáztak – valaki van odabent? Hallucinálok?
VAGY JEREMY ÉLETBEN VAN?
Elindultam a folyosón, alig éreztem a lábaimat. A kezem jéghideg volt, a gyomrom görcsbe rándult.
– Kérlek – suttogtam, miközben futottam, a szemem könnyekkel telt meg. – Kérlek, ha itt vagy…
Kitártam Sophia ajtaját.
Ő békésen aludt a kiságyában, apró testét összegömbölyítve, pici ujjai egy plüssmackót szorongattak. A szoba pontosan úgy nézett ki, ahogy hagytam. Nem volt nyitott ablak. Nem voltak árnyékok a sarokban. Semmi.
Aztán újra meghallottam.
– Örökké szeretlek.
Esküszöm, hogy abban a pillanatban megállt a szívem.
– Jeremy? – A hangom megremegett. – Ez valami kegyetlen tréfa? Kérlek… én ezt… ezt nem bírom…
Reszkető kézzel pásztáztam a szobát, lassan az ablak felé lépve. Ennek kellett valami magyarázatnak lennie.
Az ujjaim végigsiklottak az üvegen. Be volt csukva. Zárva. Odakint egy kis faág támaszkodott az ablakhoz, eltört, mintha nekiütődött volna.
Rendben. Ez megmagyarázta a zajt. De Jeremy hangja?
A tekintetem visszaugrott Sophiára. Álmában megmozdult, és még szorosabban ölelte a macit.
– Dada – motyogta halkan, és a szívem újra ezer darabra tört.
Aztán hirtelen rájöttem.
A maci.
Térdre estem a kiságya mellett, remegő kezekkel nyúltam érte. Megnyomtam.
– Örökké szeretlek.
A mellkasom úgy összeszorult, hogy azt hittem, összeesek.
Jeremy hangja… A maciból jött.
– Istenem – zokogtam, miközben a plüsst a mellkasomhoz szorítottam. – Istenem, Jeremy…
Leültem a kanapéra, és csak bámultam a macit, mintha bármelyik pillanatban életre kelhetne.
Fogalmam sem volt róla, hogy vettem volna ilyet. Valaki adta Sophiának?
Aztán eszembe jutott. Egy hete ünnepeltük Sophia második születésnapját. Az anyósom, Gloria, adta neki ezt a macit.
– Nézd, mit hozott a nagyi! – mondtam akkor, próbálva vidáman hangzani, bár a mellkasomban lüktetett a fájdalom. Még egy születésnap Jeremy nélkül.
Alig vetettem rá egy pillantást. Csak egy újabb plüssállatnak tűnt.
De most? Most válaszokra volt szükségem. Felhívtam Gloriát.
A második csengésre felvette. – Kelly, szívem! Minden rendben?
Még szorosabban markoltam a macit. – Tudtad, hogy ez Jeremy hangján beszél?
Csend.
Aztán egy halk, szinte tétova válasz:
– Ó… szóval végre megszólalt?
A gyomrom összeszorult. – Végre? Hogy érted, hogy VÉGRE?
Gloria felsóhajtott. – Már vártam, hogy mikor hallod meg.
Felültem, a szívem vadul kalapált. – Gloria. Mit tettél?
– Kelly, kérlek – a hangja elcsuklott. – Csak hadd magyarázzam meg…
– Mit magyarázz meg? – követeltem, a hangom éles volt. – Magyarázd el, miért gondoltad, hogy rendben van, hogy… hogy…
Be sem tudtam fejezni a mondatot.
Gloria egy órával később megjelent, láthatóan idegesen. Velem szemben ült le, kezét összekulcsolva, tekintete fürkészte az arcomat.
– Én csak… azt hittem, segíthet – mondta halkan.
A macit közénk tettem. – Segíteni? Kinek?
Gloria nagyot sóhajtott.
– Sophiának. És neked.
Csak bámultam rá.
– Kelly – nyúlt át az asztalon, hogy megfogja a kezem. – Minden alkalommal, amikor Sophia az apukájáról kérdez… minden alkalommal, amikor látlak, ahogy próbálod elmagyarázni… összetöri a szívemet.
– És szerinted az enyémet nem? – A hangom elcsuklott. – Újra hallani a hangját, teljesen váratlanul?
Gloria nyelt egyet.
– Miután Jeremy meghalt, folyton arra gondoltam, hogy Sophia soha nem fogja hallani az apja hangját. Ezért kivettem egy részletet az esküvői videótokból. Emlékszel a fogadalmára?
A torkom elszorult.
– „Örökké szeretlek” – suttogta halkan.
Istenem.
– Emlékszem – nyögtem ki. – Hónapokig gyakorolta az esküjét. Azt mondta, tökéletesnek kell lennie…
Gloria összekulcsolta a kezét.
– Belevarrattam a maciba, még a születésnapja előtt. Azt akartam, hogy legyen egy darab belőle. Hogy tudja, mindig vele van.
Erősen pislogtam, a gondolataim cikáztak.
Ő jót akart. Tudtam. De mégis annyira megrázott.
– Gloria – suttogtam alig hallhatóan. – Erről tudnom kellett volna.
– Tudom – vallotta be egy törékeny mosollyal. – Csak… nem akartalak felzaklatni.
– Felzaklatni? – keserű nevetés szakadt ki belőlem. – Azt hittem, megőrülök. Egy pillanatra azt hittem, hogy ő…
– Él? – fejezte be halkan Gloria. – Ó, drágám…
Felállt az asztaltól, átsétált hozzám, és szorosan magához ölelt, miközben én teljesen összetörtem.
– Annyira hiányzik – zokogtam. – Minden egyes nap…
– Tudom – simogatta a hajam. – És annyira büszke lenne rád, Kelly. Arra, ahogyan neveled Sophiát.
Nem tudtam, mit mondjak.
Nem voltam dühös. Nem voltam megkönnyebbült. Csak… elárasztottak az érzések.
Aznap este Sophia szobájában ültem, figyelve, ahogy alszik. Az ölemben tartottam a macit, ujjaimmal a puha anyagot simítva, miközben néztem a kislányomat – azt a gyermeket, akit Jeremy soha nem ismerhetett meg.
Annyira hasonlított rá. Ugyanaz az orrív, ugyanaz a gödröcske, ha mosolygott. És ugyanazok a ragyogó kék szemek.
– Annyira szeretted volna őt – suttogtam a sötétbe. – Tökéletes, Jeremy. Egyszerűen tökéletes.
Még egyszer megnyomtam a macit, és a jól ismert hang betöltötte a szobát – és a szívemet is:
„Örökké szeretlek.”
Gombóc nőtt a torkomban. Gyorsan letöröltem a könnyeimet, próbáltam elnyelni a fájdalmat.
Hiányzott.
