március 31, 2025
Ismeretlen szerző
Lenéztem a három kislányomra, és a szívem megtelt szeretettel. Sophie, Lily és Grace tökéletesek voltak, mindegyikük egy csoda. Olyan régóta vártam rájuk – évek teltek el reménykedéssel, várakozással és imákkal.
És most itt voltak, békésen aludtak a kiságyukban. Letöröltem egy könnycseppet az arcomról, annyira elöntött a szeretet irántuk.
Aztán felnéztem, és megláttam Jacket. Épp most jött vissza valamilyen ügyintézésből, de valami nem stimmelt. Sápadt volt, a tekintete nem találkozott az enyémmel, és nem jött közelebb. Csak állt az ajtóban, mintha maga sem tudná, akar-e ebben a szobában lenni.
– Jack? – szólítottam halkan, és megpaskoltam az ágy melletti széket. – Gyere, ülj le velem. Nézd meg őket – itt vannak. Megcsináltuk.
– Igen… gyönyörűek – motyogta Jack, alig vetve egy pillantást a lányokra. Egy kicsit közelebb lépett, de még mindig nem nézett a szemembe.
– Jack – a hangom megremegett –, mi folyik itt? Megijesztesz.
Mély lélegzetet vett, majd kibökte:
– Emily, azt hiszem… azt hiszem, nem tarthatjuk meg őket.
Mintha kihúzták volna alólam a talajt. – Mi? – suttogtam elakadó hangon. – Jack, miről beszélsz? Ők a mi lányaink!
Összerezzent, és elfordította a fejét, mintha nem bírná elviselni a tekintetemet.
– Anyám… elment egy jósnőhöz – mondta alig hallhatóan.
Pislogtam, nem biztos benne, hogy jól hallottam. – Egy jósnőhöz? Jack, ugye nem gondolod ezt komolyan?
– Azt mondta… azt mondta, hogy ezek a babák… a mi lányaink… – Megállt egy pillanatra, a hangja megingott. – Azt mondta, hogy csak balszerencsét hoznak. Hogy tönkreteszik az életemet, és miattuk fogok meghalni.
Elakadt a lélegzetem, döbbenten bámultam rá, próbáltam felfogni, amit mond.
– Jack, ez őrültség. Ők csak kisbabák!
Jack lesütötte a szemét, és az arcán félelem suhant át.
– Anyám esküszik erre a jósnőre. Már máskor is igaza volt… és most még sosem volt ennyire biztos valamiben.
Forró, éles düh kezdett elhatalmasodni rajtam.
– Szóval egy ostoba jóslat miatt akarod elhagyni őket? Itt hagyni őket?
Jack megdermedt, a bűntudat és a félelem keveredett az arcán.
– Ha te haza akarod hozni őket… rendben – suttogta alig hallhatóan. – De én nem leszek ott. Sajnálom, Emily.
Bámultam rá, próbáltam feldolgozni a szavait, de csak a sokkot éreztem.
– Tényleg komolyan gondolod, ugye? – A hangom megremegett. – Elhagynád a saját lányaidat egy ostoba mese miatt, amit az anyád hallott?
Jack nem szólt semmit. Csak lehajtotta a fejét, a vállai meggörnyedtek.
Reszketeg lélegzetet vettem, próbáltam összeszedni magam.
– Ha most kimész azon az ajtón, Jack – suttogtam –, ne gyere vissza. Nem engedem, hogy ezt tedd a lányainkkal.
Egy pillanatig rám nézett, az arca gyötrődött, de aztán megfordult, és elindult az ajtó felé.
– Sajnálom, Em – mondta halkan, majd kilépett a folyosóra. A léptei visszhangzottak a kórház csendes folyosóján.
Ültem az ágyon, bámultam az üres ajtót, a szívem vadul vert, a fejem zúgott. Egy nővér belépett a szobába, meglátta az arcomat, és együttérzőn a vállamra tette a kezét, csendes vigaszt nyújtva.
Lenéztem a babáimra, a könnyeimtől elhomályosult a látásom.
– Ne aggódjatok, kicsim – suttogtam, mindegyikük apró fejét megsimítva. – Itt vagyok. Mindig itt leszek.
Ahogy magamhoz öleltem őket, a félelem mellett egy másik érzés is nőtt bennem: elszántság. Fogalmam sem volt, hogyan fogok egyedül boldogulni, de egy dolgot biztosan tudtam: soha nem hagyom el a lányaimat. Soha.
Néhány hét telt el Jack távozása óta, és minden nap nélküle nehezebb volt, mint gondoltam. Egyedül gondoskodni három újszülöttről embert próbáló feladat volt.
Néha úgy éreztem, hogy alig bírom tovább, de Sophie, Lily és Grace miatt kitartottam. Ők voltak most az egész világom, és bármennyire is fájt Jack árulása, tudtam, hogy rájuk kell koncentrálnom.
Egy délután Jack húga, Beth átjött, hogy segítsen a babákkal. Ő volt az egyetlen Jack családjából, aki hajlandó volt tartani velem a kapcsolatot. Reméltem, hogy talán egyszer sikerül rávennie Jacket, hogy visszatérjen. Azon a napon azonban láttam, hogy valami nyomasztja.
Beth beharapta az ajkát, és fájdalmas tekintettel nézett rám.
– Emily, hallottam valamit… Nem tudom, el kell-e mondanom neked, de nem bírom magamban tartani.
A szívem hevesen kalapált.
– Csak mondd el.
Beth felsóhajtott, mély lélegzetet vett.
– Hallottam, ahogy anyu Carol nénivel beszélgetett. Bevallotta, hogy nem is volt jósnő.
Megdermedtem. – Hogy érted, hogy nem volt jósnő?
Beth szemében együttérzés csillant. – Anyu találta ki az egészet. Félt attól, hogy ha hármas ikreitek lesznek, Jacknek kevesebb ideje marad rá. Azt hitte… ha elhiteti vele, hogy a lányok balszerencsét hoznak, akkor Jack közelebb marad hozzá.
Mintha forogni kezdett volna velem a szoba. Nem hittem el, amit hallok. Olyan düh hullámzott bennem, hogy le kellett tennem Grace-t, mielőtt a remegő kezeim elárultak volna.
– Az a nő… – suttogtam, a hangom elfulladt a haragtól. – A saját önzősége miatt szakította szét a családomat.
Beth együttérzően a vállamra tette a kezét. – Nagyon sajnálom, Emily. Nem hiszem, hogy tudta, hogy Jack így elhagy majd téged, de… úgy éreztem, tudnod kell az igazat.
Azon az éjjelen nem aludtam. Egy részem meg akarta keresni az anyósomat, hogy szembesítsem azzal, amit tett. De egy másik részem Jacket akarta felhívni, hogy elmondjam neki az igazságot, és reménykedtem, hogy visszatér.
Másnap reggel remegő kezekkel tárcsáztam Jack számát. Minden egyes csörgés egy örökkévalóságnak tűnt. Végül felvette.
– Jack, én vagyok az – mondtam határozottan. – Beszélnünk kell.
Felsóhajtott. – Emily, nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
– Csak hallgass meg – kérleltem, próbálva visszafojtani a hangom remegését. – Nem volt jósnő, Jack. Az anyád találta ki az egészet.
Hosszú csend következett. Aztán megszólalt, a hangja nyugodt, de elutasító volt. – Emily, ezt nem hiszem el. Az anyám nem találna ki ilyesmit.
– De igen, Jack – vágtam rá, a harag áttört a hangomon. – Bevallotta Carolnak. Beth hallotta. Hazudott neked, mert félt, hogy elveszít téged.
Jack gúnyosan felnevetett, a hangja éles és fájó volt. – Nézd, Em, az a jósnő már korábban is igazat mondott. Nem ismered anyámat úgy, ahogy én. Ő nem hazudna ilyen komoly dologról.
Éreztem, ahogy a szívem elsüllyed, de erőt vettem magamon, hogy folytassam.
– Jack, kérlek, gondolkodj el ezen. Miért hazudnék neked? Ez a te családod, a te lányaid. Hogy hagyhatod őket cserben egy ilyen ostobaság miatt?
Nem válaszolt. Hosszú csönd után végül felsóhajtott.
– Sajnálom, Emily. Nem tudom ezt megtenni.
A vonal megszakadt.
Néztem a telefont, és rájöttem, hogy döntött. Jack elment.
Az elkövetkező hetekben igyekeztem alkalmazkodni az egyedülálló anyasághoz. Minden nap küzdelem volt: etetések, pelenkázások, és a saját gyászom kezelése amiatt az élet miatt, amit Jackkel képzeltem el.
De lassan minden változni kezdett. A barátok és a család segítettek – hoztak ételt, fogták a babákat, hogy pihenhessek egy kicsit. És közben a szeretetem Sophie, Lily és Grace iránt egyre csak nőtt. Minden mosolyuk, minden apró gagyogásuk, minden kis kéz, ami az ujjam köré fonódott, olyan örömmel töltött el, ami lassan elhalványította Jack hiányának fájdalmát.
Néhány héttel később kopogtattak az ajtómon. Kinyitottam, és Jack anyja állt ott. Az arca sápadt volt, a szeme tele megbánással.
– Emily – kezdte remegő hangon –, én… én nem akartam, hogy ez történjen.
Összefontam a karjaimat, próbáltam megőrizni a nyugalmamat.
– Hazudtál neki. Elhitetted vele, hogy a saját gyermekei átok.
Könnyek gyűltek a szemébe, miközben bólintott.
– Féltem, Emily. Azt hittem… azt hittem, ha ti és a lányok lesztek az élete középpontjában, elfelejt rólam. Soha nem gondoltam volna, hogy tényleg elhagy titeket.
Éreztem, ahogy a haragom kissé alábbhagy – de csak egy kicsit.
– A te félelmed szakította szét a családomat.
Leszegte a fejét, az arca eltorzult a bánattól.
– Tudom. És borzasztóan sajnálom.
Egy pillanatig néztem őt, de a gondolataim már a lányaimnál jártak, akik békésen aludtak a szomszéd szobában.
– Nincs több mondanivalóm számodra.
Elment, én pedig becsuktam az ajtót, egy furcsa megkönnyebbüléssel és szomorúsággal a szívemben.
Egy évvel később Jack megjelent az ajtómnál.
A férfi, akit valaha szerettem, most csupán árnyéka volt önmagának. Esedezett, azt mondta, végre belátta a hibáját, és vissza akar térni. Azt akarta, hogy újra együtt legyünk, hogy család lehessünk.
De én már bölcsebb voltam. Egyenesen a szemébe néztem, és megráztam a fejem.
– Nekem már van egy családom, Jack. Nem voltál itt, amikor szükségünk volt rád. Most sincs rád szükségem.
Becsuktam az ajtót, és éreztem, ahogy egy hatalmas súly lekerül rólam.
Végül is nem én és nem a lányaim tették tönkre Jack életét. Ő tette ezt önmagával.
