február 04, 2025
Ismeretlen szerző
Aznap reggel a konyhámban álltam, mélyen belélegezve a frissen főzött kávé és az új kezdetek illatát.
A ház nem volt sok (lepattogzott festék az ablakkereteken, recsegő padló, amely minden lépésnél dalolt, egy pincajtó, ami párás időben mindig beragadt), de az enyém volt.
Öt évnyi spórolás, túlórázás és a válásom utáni élet újraépítése után végre volt egy hely, amit otthonnak nevezhettem.
„Az új kezdetekre” – suttogtam.
A reggeli napfény aranysugarai átszűrődtek az ablakon, megvilágítva a levegőben lebegő porszemcséket. Úgy éreztem, bármi lehetséges – még akkor is, ha a csöpögő csap ütemesen emlékeztetett a valóságra.
Ekkor vettem észre őt. Egy fekete macska, éjfekete bundával, a kerti kőfal tetején ült, félúton az udvarom és az erdő között.
Úgy nézett ki, mint egy királyi méltóság, farkát elegánsan maga köré tekerve. Zöld szemei áthatóan fürkészték az ablakon át, mintha őrzött volna egy ősi titkot.
Kiléptem a hátsó verandára, kezemben a kávésbögrével.
– Nos, helló, szépség – szólítottam meg.
A macska lassan felállt, nyújtózkodott, majd hihetetlen kecsességgel leugrott a falról. Magabiztosan, felemelt farokkal sétált felém, a végét kérdőjelszerűen meghajlítva. A lábamhoz dörgölőzött, mintha régi barátok lennénk.
– De barátságos vagy! – letettem a bögrém, és leguggoltam, hogy megsimogassam.
Halkan dorombolt, és ívesen nekifeszült a tenyeremnek. A bundája puha volt, gondosan ápolt.
– Valaki biztosan nagyon hiányol téged – mormoltam. Ekkor megcsillant a nyakörvén egy ezüstös biléta. – Nézzük csak, kihez tartozol, szépségem.
A bilétán elegáns betűkkel az állt: „Archibald”, alatta pedig egy telefonszám. A név tökéletesen illett hozzá – volt benne valami méltóságteljes, akár egy előkelő úriember bundában.
Elővettem a telefonom, és tárcsáztam.
A vonal túlvégén egy mély, kimért hang szólalt meg – pontosan olyan, amilyet egy Archibald nevű macska gazdájától vártam volna.
– Halló?
– Jó napot, a fekete macskája miatt telefonálok… Archibald miatt. Itt van nálam a kertben.
– Ó, hála az égnek! – A férfi hangján hatalmas megkönnyebbülés hallatszott. – A néhai feleségem macskája… nagyon különleges számomra. Jól van? Órák óta keresem!
– Jól van – feleltem. – Olyan, mintha régóta ismernénk egymást.
A férfi elnevette magát. – Ő ilyen. Nagyon barátságos. Hol találom magát? Azonnal odamegyek.
Megadtam neki a címem, ő pedig sietve ígérte, hogy mindjárt itt lesz.
Amíg vártunk, Archibald úgy terpeszkedett a verandán, mintha mindig is ott lakott volna. Egykedvűen tisztogatta a mancsát, mit sem törődve a helyzettel. Leültem mellé a rozoga székembe, kortyolgattam a kávémat, és elgondolkodtam, vajon milyen története lehet.
Tíz perccel később egy tökéletes állapotban lévő, klasszikus Jaguar gördült be a házam elé. A sofőr, egy hatvanas éveiben járó, elegáns férfi kiszállt, és amint meglátta Archibaldot, az arca teljesen ellágyult.
– Hát itt vagy, öreg barátom – mondta gyengéden, és magához ölelte a macskát.
Archibald azonnal hozzásimult, elégedetten dorombolva.
– Köszönöm, kisasszony. Hatalmas szívességet tett nekem. – A zakója zsebéből előhúzott egy névjegykártyát, és felém nyújtotta. – Ha valaha szüksége lenne valamire, hívjon. Bármi legyen is az.
A kártyán ez állt: Mr. Grayson. Figyeltem, ahogy elhajtottak. Azt hittem, ennyivel vége is lesz. Tévedtem. Három nappal később épp a reggeli kávémat kortyolgattam, amikor éles kopogás törte meg a csendet. Egy drága öltönyt viselő férfi állt a verandámon, bőr aktatáskával a kezében. Az arca komoly volt.
– Mr. Peters vagyok, jogi tanácsadó. Beszélhetnénk? A macskáról van szó.
Bevezettem a konyhába, ahol a leharcolt asztalomhoz ült, mintha egy tárgyalóteremben lenne. Az aktatáskáját óvatosan letette a kopottas asztallapra, amelyen még mindig ott volt egy korábbi kávéfolt.
Sóhajtott, mintha fontolóra venné a szavait. – Mr. Grayson egy jogi vita kellős közepén van a néhai felesége hagyatéka miatt. A macska… ennek az ügynek a kulcsszereplője. Technikai értelemben Archibald egy 5 millió dolláros vagyon kedvezményezettje.
Elakadt a lélegzetem. – A macska?
– Igen. És aki a jogi felügyeletét birtokolja, az irányíthatja a pénzt is.
A kávém kihűlt, miközben tovább magyarázott. Mrs. Grayson létrehozott egy alapítványt, hogy Archibald mindig gondoskodásban részesüljön.
De a nővére megtámadta a végrendeletet, azt állítva, hogy Mr. Grayson szándékosan „veszítette el” a macskát, hogy így érvénytelenítse az alapítványt.
– 100 000 dollárt ajánlunk fel önnek, ha aláírja ezt a nyilatkozatot arról, hogy mikor és hogyan találta meg Archibaldot – mondta Mr. Peters, miközben egy kinyomtatott dokumentumot nyújtott felém.
Elsőre egyszerű kérésnek tűnt, tekintve az egész helyzet abszurditását. És 100 000 dollár… az az életemet is megváltoztathatta volna! Megjavíthattam volna a tetőt, kicserélhettem volna az őskori kazánt, talán még azt a kisvállalkozást is elindíthattam volna, amiről régóta álmodoztam.
Elvettem a töltőtollat, amelyet Mr. Peters felém nyújtott, de amint elolvastam a dokumentumot, valami furcsát vettem észre.
– Ez a dátum helytelen – mutattam az oldalra. – Ez egy héttel későbbi időpont, mint amikor valójában megtaláltam Archibaldot.
– Csak egy kis időbeli módosítás – vigyorgott Peters, akár egy cápa.
– Azt akarja, hogy hazudjak?
– Megértem, hogy ez nagy döntés – mondta Peters simán. – De ez csupán egy apróság, és a kompenzáció bőven kárpótol érte, nem gondolja?
Forgattam az ujjaim között a tollat, és a papírt bámultam. 100 000 dollár egy kis hazugságért… de ez azt jelentené, hogy Archibald végül az elhunyt gazdája nővéréhez kerülne?
Emlékeztem Mr. Grayson arcára, amikor a macskát tartotta. Az őszinte hálára, a kedvességére. És arra, ahogyan Archibald dorombolt, amikor Mr. Grayson magához ölelte.
– Sajnálom – mondtam, letéve a tollat és visszatolva az iratot. – Ezt nem tehetem meg.
– Nem érti, mit utasít vissza – felelte Peters. – Ez az összeg megváltoztathatná az életét.
– Nagyon is jól értem. De a válaszom nem.
Aznap éjjel álmatlanul hánykolódtam. A pénz mindent megváltoztathatott volna. A ház minden reccsenése, a csap minden csöppenése gúnyolódni látszott a döntésemen. De valahányszor lehunytam a szemem, Mr. Graysont láttam Archibalddal – és tudtam, hogy helyesen cselekedtem.
Másnap reggel újabb kopogás hallatszott. Ezúttal Mr. Grayson állt az ajtómban, az arca komoly volt.
– Hallottam Mr. Peters látogatásáról – mondta. – Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, amiért akaratlanul is belekevertem ebbe az ügybe. – Egy kis fa dobozt és egy borítékot nyújtott át. – Egy apró jelképe a hálámnak, amiért becsületes maradt.
A dobozban egy finoman kidolgozott ezüstmedál volt. Amikor kinyitottam, egy parányi fotót találtam benne Archibaldról.
– Eleanor kedvence volt – mondta halkan. – Mindig viselte, azt mondta, így közel tarthatja magához.
De az igazi meglepetés akkor ért, amikor felnyitottam a borítékot.
Egy ingatlanbizalmi szerződés volt benne egy kis bérlakásról.
– Szerény – mondta, miközben látta a döbbenetemet. – De remélhetőleg kárpótol a kellemetlenségekért. Eleanor mindig hitt abban, hogy a jóságot meg kell jutalmazni.
Az ingatlanból származó bevétel nem volt vagyon, de éppen elég. Először évek óta végre szabadon lélegezhettem. Felmondtam a lélekölő irodai állásomban, és belevágtam egy kis kerámiaműhelybe – valamibe, amiről az egyetem óta álmodoztam, de sosem mertem megvalósítani.
