február 24, 2025
Ismeretlen szerző
Három éven keresztül Cynthia úgy bánt velem, mintha betolakodó lennék a fia életében. Minden családi esemény feszültséggel volt tele. A sértései mindig ártatlannak tűntek, éppen annyira, hogy ne lehessen egyértelműen támadó szándékúnak nevezni. Aztán egy nap hirtelen megváltozott.
Hirtelen kedves lett hozzám. Nem csak udvarias, hanem kifejezetten barátságos. Elkezdett felhívni, csak hogy beszélgessünk. Először azt hittem, téves hívás. De nem – tényleg engem akart hívni. Sőt, még becenevet is adott nekem: „édesem”. Ez teljesen meglepett.
Megváltozott a viselkedése is. Egyik nap megdicsérte a főztömet. Azt mondta: „Susan, ez a kék szín csodásan kiemeli a szemed.” Majd ajándékokat kezdett hozni. Egy selyemsálat, amelyet „csak úgy” vett nekem, mert rám gondolt. Aztán egy méregdrága kézitáskát, amiről korábban csak egy fél mondatot ejtettem el.
Mindez gyanús volt. Egy olyan nő, aki éveken át szabotálta a házasságomat, most hirtelen anyáskodó lett? Nem tudtam, mit gondoljak. Talán az öregedés puhította meg. Talán az unoka érkezése változtatta meg. Talán végre elfogadott. Talán végre elég jó lettem számára.
De tévedtem.
Egy este meghívott egy kávézóba. Egyedül. Furcsa volt, mert eddig sosem akart kettesben lenni velem. Megérkeztem, és ő már ott várt, két csésze gőzölgő kávéval. Aztán megölelt. Igazi, szoros öleléssel. Megrökönyödtem.
– Susan, olyan jó, hogy eljöttél – mondta könnyes szemmel.
Már ekkor rossz érzésem volt. Leültünk, és megfogta a kezem.
– Kérnem kell tőled egy hatalmas szívességet – kezdte, keze hideg és remegő volt.
Megdermedtem. – Miről van szó?
Mély lélegzetet vett. – Szükségem van az egyik vesédre.
Megállt a levegő. A szavai visszhangoztak a fejemben. Biztos félrehallottam.
– Micsoda?
– Veseelégtelenségem van. Egyre rosszabb. Az orvosok szerint transzplantációra van szükségem, és a családtagok a legjobb donorok – nézett rám könyörgő tekintettel.
Családtagok. Az a szó, amit eddig sosem használt velem kapcsolatban, most hirtelen fontossá vált.
– De… honnan tudod, hogy én megfelelő vagyok? – kérdeztem döbbenten.
– Már utánanéztem – mosolygott. – Dave mesélte a vércsoportodat, amikor legutóbb orvosnál jártatok. És azonnal tudtam, hogy tökéletes lennél!
Megborzongtam. Ez nem spontán kérés volt. Ez egy gondosan kitervelt, manipulatív terv része. Hónapok óta építette a kapcsolatunkat, csakhogy elérje a célját.
És a legrosszabb? Azt is bevallotta, hogy Dave is megfelelő donor lenne, de őt nem akarta „megsebezni”.
Ekkor minden világossá vált. Nem engem akart. Csak a vesémet.
Mély levegőt vettem, és kedves mosolyt erőltettem magamra.
– Cynthia, igazán megható, hogy így gondolsz rám. – Láttam, ahogy a remény felcsillant a szemében.
– Ó, Susan, tudtam, hogy megértesz!
Ekkor előrehajoltam, finoman megszorítottam a kezét, és halk, de határozott hangon mondtam:
– De, tudod, ahogy te is mondtad mindig… a család nem a vérrokonságról szól, hanem arról, akit választunk.
Hátradőltem, elvettem a táskámat, és felálltam.
– Szóval azt hiszem, nem állunk elég közel egymáshoz ehhez.
A döbbenet kiült az arcára. – Susan, kérlek… mindent jóvá teszek! Kérlek, gondold át!
Ránéztem, teljes nyugalommal a szívemben.
– Küldök majd egy „Gondolok rád” üdvözlőlapot.
És elsétáltam.
Dave dühös volt, amikor elmeséltem neki – de most először nem rám, hanem az anyjára. Végre meglátta, ki is ő valójában. Szembesítette őt a tetteivel, és megmondta, hogy ez már túlment minden határon.
Cynthia könyörgött, üzent, még sírva is megjelent a házunk előtt. De nem nyitottam ajtót.
Végül talált másik donort. Nem engem és nem Dave-et. Felépült.
És onnantól kezdve még jobban gyűlölt.
De ez már nem érintett meg.
Mert most már tudtam az igazságot.
Soha nem akart menyt. Csak egy pótalkatrészt.
És én nem adtam neki azt, amit akart.
