A nagymamám a 83. születésnapját ünnepelte, és rajtam kívül senki sem jelent meg, ezért úgy döntöttem megleckéztetem a családom

Nagymamám mindig is a legkedvesebb, legfigyelmesebb ember volt, akit ismertem. Gyerekkoromban rengeteget segített nekünk, különösen akkor, amikor szüleink a válásukkal voltak elfoglalva. Soha nem saját magát helyezte előtérbe, mindig másokra figyelt, anélkül, hogy bármit is várt volna cserébe. Ezért különösen fájt látni, hogy a saját születésnapján egyedül maradt.

A 83. születésnapját úgy tervezte, hogy otthon rendezi meg az ünnepséget, mindenféle segítség nélkül. Kora reggel kelt, hogy friss kenyeret és süteményeket süssön, ahogyan mindig is tette, amikor a család összegyűlt. Egy héttel az esemény előtt kézzel írott meghívót küldött nekem – annyira megható volt, hogy ennyi energiát fektetett bele.

Elérkezett a nagy nap, és bár csupán tíz percet késtem, azt hittem, hogy még mindenki ott lesz. Ehelyett, amikor beléptem, az asztalok már üresen álltak, és a nagymamám éppen az utolsó poharakat törölgette. Körülnéztem, de senkit nem láttam a rokonok közül. Megdöbbenve kérdeztem meg tőle, mi történt.

A szemében könnyek csillogtak, de próbált mosolyogni, ahogy válaszolt:

– Mindenki elfoglalt, drágám.

A hangja csendes volt, de a szavai súlyosan estek rám. Láttam rajta, hogy mélyen bántja a család közömbössége, és ez nekem is fájt. Nem hagyhattam, hogy ez következmények nélkül maradjon. Eldöntöttem, hogy megmutatom a családnak, mit is mulasztottak el.

Először is felhívtam anyámat. Azt mondtam neki, hogy nagymama elesett és kórházba került. Hozzátettem, hogy szüksége van segítségre, és pénzre a kezeléséhez. Anyám, akit a hirtelen jött bűntudat megrendített, azonnal beleegyezett, hogy küld pénzt.

Ezután ugyanezt tettem a testvéremmel és a többi rokonunkkal is. Mindenki azonnal kész volt segíteni, anélkül, hogy bárki is megkérdezte volna, mi történt pontosan. Mire mindenkit értesítettem, már egy szép összeg állt rendelkezésre.

Másnap elvittem a nagymamámat egy helyre, ahová mindig is el szeretett volna jutni. Ezzel akartam megmutatni neki, hogy mennyire fontos számomra, és hogy legalább én nem felejtem el, mennyit tett értünk.

Néhány nappal később, amikor hazatértünk, feltöltöttem a közösségi médiába a nyaralásunkról készült képeket. Minden családtagot megjelöltem rajtuk. Nem kellett sok idő, és a telefon csörögni kezdett.

Anyám és a testvérem egymás után hívtak fel, és követelték, hogy mondjam el, mégis mi történt.

– Azt mondtad, nagyi kórházban van! – kiáltotta anyám a telefonban.

Nyugodtan válaszoltam:

– Ti hagytátok egyedül a saját születésnapján. Senki nem jelent meg, senki nem törődött vele. Nem kellett volna hazudnom ahhoz, hogy rádöbbenjetek, mit tettetek.

A vonal másik végén csend lett.

Az eset után a család hozzáállása gyökeresen megváltozott. Többé senki nem hagyta ki a nagymama születésnapját, és úgy tűnt, végre megértették, hogy mennyire fontos a család és az együtt töltött idő.

Bár egy részem érezte a lelkiismeret-furdalást a megtévesztés miatt, tudtam, hogy helyesen cselekedtem. Megérte, mert nagymamám végre megkapta azt a szeretetet és figyelmet, amit mindig is érdemelt.