február 12, 2025
Ismeretlen szerző
Jackkel egy évvel ezelőtt találkoztam, méghozzá a lehető legkevésbé romantikus módon: egy teljes pohár jegeskávét borítottam a gondosan egymásra rakott papírjaira egy kávézóban. Már épp vörösödő arccal kapkodtam a szalvéták után, amikor ő csak elnevette magát:
– Úgy tűnik, a sors azt üzeni, ideje egy kis szünetet tartanom!
– Jaj, ne! Annyira sajnálom! – hadartam, miközben próbáltam megmenteni a papírjait. – Esküszöm, nem vagyok ennyire ügyetlen. Vagyis… ez hazugság. De tényleg sajnálom!
Jack elmosolyodott, a szeme sarkában apró ráncok gyűltek össze.
– Akkor azt hiszem, jobb lesz, ha a többi papírt elmozdítom, mielőtt ők is kávéfürdőt kapnak.
Nevettünk, és abban a pillanatban máris megkedveltem.
Egész délután együtt ültünk, beszélgettünk. Jack vicces volt, laza és hihetetlenül közvetlen. Azt mondta, egy kis logisztikai cégnél dolgozik, én pedig meséltem neki a marketinges munkámról. Nem voltak nagy gesztusok, sem színjáték – csak egy könnyed beszélgetés, ami olyan természetesnek tűnt, mintha mindig is ismertük volna egymást.
– Tudod – mondta, miközben a második kávéját kevergette –, általában utálom, ha valaki leönt kávéval, de lehet, hogy most kivételt teszek.
Felkaptam a szemöldököm. – Csak most?
– Nos, attól függ, hányszor tervezed még megtámadni a ruhámat különböző italokkal.
És így kezdődött minden.
Jack mindig ragaszkodott hozzá, hogy nála találkozzunk. Azt hittem, ez csak azért van, mert az én lakótársam egy tisztaságmániás őrült volt, aki ki nem állhatta a vendégeket. De az ő lakása?
Nos… annak valóban volt egy sajátos karaktere.
Egy apró, sötét stúdiólakás egy régi épületben, nem éppen a legjobb környéken. A fűtés csak akkor működött, ha kedve volt hozzá.
A kanapé… hát, az öregebb volt, mint mi ketten együttvéve, és gyakorlatilag ragasztószalag és remény tartotta össze. A konyha pedig egyenesen legendás volt. Egyetlen forró lapja volt, mert a tűzhely „néha szabadnapot vett ki”.
– Ez a kanapé messze a legjobb dolog ebben a lakásban – jelentette ki büszkén egy este. – Egy álruhába bújt luxuságy!
Lehuppantam, és azonnal egy rugó szúrt a hátamba. – Jack, ez a dolog meg akar ölni!
Felnevetett. – Adj neki egy esélyt! Idővel megszereted.
– Mint a penészt? – vágtam vissza, próbálva elkerülni egy újabb rugótámadást.
– Hé, tisztelettel beszélj Marthával!
Megdermedtem. – A kanapédnak… neve van?
Jack bólintott. – Persze! Családtag. Nehéz időket vészeltünk át együtt: ramen vacsorák, éjszakai filmnézések…
Egy év telt el. Az első évfordulónk estéjén izgatottan vártam Jack meglepetését. Valami kedves, egyszerű dolgot képzeltem el – egy házi készítésű vacsorát, pár olcsó gyertyát, egy romantikus vígjátékot, amit együtt kifigurázhatunk.
– Csukd be a szemed, amikor kilépsz az ajtón! – hallottam Jack hangját kintről. – Nincs leskelődés!
– Ha megint egy fura kis növényt hoztál nekem abból a gyanús utcai standból, esküszöm…
De amikor kiléptem, egy lélegzetelállítóan drága autó mellett találtam magam. Jack hanyagul támaszkodott rá, kezében egy csokor vörös rózsával.
– Boldog évfordulót, bébi! – vigyorgott.
Pislogtam. Először rá, aztán az autóra, majd újra rá. – Kinek a kocsija ez?
Megvonta a vállát, egy kicsit zavartan elmosolyodva. – Az enyém.
Felnevettem. – Haha, nagyon vicces. Most komolyan?
Nem nevetett velem.
Akkor ejtette le a bombát.
Jack tesztelt engem. Nem volt egy egyszerű logisztikai alkalmazott, aki egyik napról a másikra élt. Egy milliárdos családi vállalkozás örököse volt. Az egész lakás egy színjáték volt. Direkt egy lepukkant helyet bérelt, hogy biztos legyen benne: nem a pénzéért vagyok vele.
Csak bámultam rá. – Bocsánat… MI?!
– Tudom, hogy őrültségnek hangzik – sóhajtotta, idegesen beletúrva a hajába. – De hidd el, minden eddigi kapcsolatomban… minden megváltozott, amint kiderült a pénz. Egy pillanat alatt megszűntem egyszerűen Jack lenni – helyette Jack-a-bizalmi-alappal lettem.
Összefontam a karom. – Szóval szerinted a megoldás az volt, hogy hazudsz nekem?
– Ha így mondod, akkor egy kicsit…
– Őrült? Manipulatív? Mintha egy rosszul megírt romantikus regényből szabadultál volna?
Jack sóhajtott, és előhúzott egy apró, bársonydobozt a zsebéből.
– De most már biztos vagyok benne, hogy tényleg engem szeretsz.
Akkor, ott, az utcán, Jack letérdelt elém.
– Giselle – nézett fel rám azokkal a nevetségesen gyönyörű kék szemeivel –, hozzám jössz feleségül?
A legtöbben valószínűleg sikítva ugrottak volna a karjaiba egy határozott „IGEN”-nel. De nekem volt egy saját titkom.
Elmosolyodtam, kikaptam a kezéből a kocsikulcsot, és csak ennyit mondtam:
– Hadd vezessem én. Ha az, amit most mutatok neked, nem ijeszt el… akkor igent mondok.
Jack értetlenül nézett rám, de végül átnyújtotta a kulcsokat. – Ööö… oké?
– Bízz bennem – kacsintottam rá. – Nem csak neked vannak titkaid.
Fogalma sem volt, mi vár rá.
Kihajtottam a városból, elhaladtunk a csendes külvárosok mellett, majd egy égig érő vaskapuhoz érkeztünk.
Jack homloka ráncba szaladt. – Ööö… hová megyünk?
– Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy egy szerény házban nőttem fel? – kérdeztem ártatlanul.
– Igen…?
– Nos, lehet, hogy egy picit eltúloztam a „szerény” jelentését.
Beütöttem a kapukódot, mire azok hangtalanul kitárultak, felfedve egy hatalmas birtokot tökéletesen ápolt kertekkel, tornyosuló szökőkutakkal és – mert miért ne – egy sövénylabirintussal.
Jack állkapcsa leesett.
Felém fordult, szeme tágra nyílt. – Giselle… mi a franc?
A bejárat elé gurultam, leparkoltam, majd vigyorogva Jackre néztem.
– Üdvözöllek a gyerekkori otthonomban!
Pislogott. Aztán még egyszer. – Te… gazdag vagy?
– Nagyon.
Jack szája kinyílt, aztán becsukódott, majd újra kinyílt, mint egy aranyhal, aki próbálja feldolgozni az élet értelmét. – Szóval… miközben te engem teszteltél, én is téged teszteltelek?
Bólintottam. – Úgy tűnik.
– Várj egy kicsit – mondta, ahogy lassan összeállt benne a kép. – Az összes alkalommal, amikor csodálkoztál a főzőlapos konyhaművészetemen…
– Ó, az nem volt színjáték. Tényleg elképesztő volt, hogy azon a vacakon egyáltalán ehető ételt tudtál készíteni.
Egy pillanatra azt hittem, mérges lesz. De aztán Jack hangosan felnevetett.
– Ez elképesztő! – nevetett, a fejét rázva. – Én azt próbáltam kideríteni, hogy aranyásó vagy-e, miközben te végig egy palotát rejtegettél előlem?
– Pontosan. – vigyorogtam. – Azt hiszem, mindketten átmentünk a teszten.
