február 03, 2025
Ismeretlen szerző
Amikor a feleségemmel elmentünk egy árvaházba, hogy örökbe fogadjunk egy gyermeket, álmunkban sem gondoltuk volna, hogy egy kislánnyal találkozunk, aki megszólalásig hasonlít a lányunkra. A döbbenetünk csak tovább nőtt, amikor felszínre került az igazság, amely örökre megváltoztatta az életünket.
– Kata, kész vagy indulni? Anyukám vigyáz Nórira, szóval egész nap szabadok vagyunk – mondtam, miközben bekötöttem a cipőfűzőmet. Kata éppen lejött a lépcsőn, láthatóan feszülten. Még a blúzán lévő képzeletbeli gyűrődéseket is próbálta kisimítani.
– Azt hiszem, igen, Gábor – válaszolta halkan, némi bizonytalansággal a hangjában. – Csak… remélem, hogy jó döntést hozunk. Mi van, ha a gyermek nem kötődik hozzánk?
Odamentem hozzá, megszorítottam a kezét, és bátorítóan rámosolyogtam. – Hónapok óta készülünk erre. Minden könyvet elolvastál az örökbefogadásról. Készen állunk. Ráadásul, ki tudna ellenállni a híres palacsintáidnak?
Kata halványan elmosolyodott, arcán rózsaszínes pír jelent meg. – Köszönöm, hogy mindig hiszel bennem.
Nóri, az ötéves kislányom az előző házasságomból, kikukucskált a nappaliból. – Holnap is lesz palacsinta, anya?
Kata mosolya elmélyült, bár szemeiben némi szomorúság bujkált. – Természetesen, kicsim. – Tudtam, hogy Kata teljes szívével szereti Nórit, de éreztem, hogy vágyik egy gyermekre, aki kezdetektől fogva őt hívja anyának.
Az árvaházhoz vezető úton csend telepedett ránk. Kata az ablakon bámult kifelé, miközben az ujjával a jegygyűrűjét forgatta.
– Jól vagy? – kérdeztem, megszakítva a csöndet.
– Csak kicsit félek – ismerte be. – Mi van, ha nem találjuk meg azt a gyermeket, akit igazán a miénknek érzünk?
Gyengéden megfogtam a kezét. – Meg fogjuk találni. Ahogy te is mindig mondod, a szeretet utat tör magának.Legjobb ajándékok a szeretteidnek
Az árvaház vezetője, Tóth Edit, meleg mosollyal fogadott minket. – Üdvözlöm Önöket! Örülök, hogy itt vannak.
Kata félénken mosolygott. – Köszönjük, Edit asszony. Izgatottak vagyunk, de… egy kicsit idegesek is.
– Ez teljesen természetes – felelte az igazgatónő biztatóan. – Kezdjük egy rövid beszélgetéssel az irodámban.
Edit asszony irodája barátságos hangulatot árasztott, a falakat boldog családokról készült fényképek díszítették. Elmondtuk neki, hogy mit keresünk.
– Nyitottak vagyunk bármilyen háttérrel rendelkező gyermekre – magyaráztam. – Csak azt szeretnénk érezni, hogy ő az igazi.
Az igazgatónő bólintott. – Értem. Hadd vezesselek Önöket a játszószobába. Szerintem a gyerekek között érezni fogják, amikor eljön a pillanat.
A játszószobában vidám zsibongás fogadott minket. Gyerekek rajzoltak, játszottak, és hangosan nevettek. Kata arcán megjelent a boldogság, amikor meglátott egy kisfiút, aki építőkockákból tornyot épített.
– Szia! – guggolt le mellé. – Ez aztán egy lenyűgöző torony! Hogy hívnak?
A kisfiú elmosolyodott. – Áron. Ne döntsd le!
– Eszembe sem jutna – nevetett Kata.
Én eközben egy kislánnyal beszélgettem, aki éppen egy unikornist rajzolt.
– Mit rajzolsz? – kérdeztem.
– Egy unikornist – felelte magabiztosan. – Te apuka vagy?
– Igen, az vagyok. Te szereted az apukákat?
– Elmegy – vont vállat, majd folytatta a rajzolást.
A játszószoba közepén Kata és én összetalálkoztunk. A szemében egyszerre láttam örömöt és zavart. Úgy tűnt, mindketten ugyanarra gondolunk: hogyan lehet választani ennyi szeretetre méltó gyermek közül?
Ekkor egy apró kéz érintette meg a vállamat. Megfordultam, és egy kislány állt előttem. Talán ötéves lehetett, hatalmas, mély tekintettel. A hangja halkan, de határozottan csendült fel:
– Te leszel az új apukám?
A levegő kiszorult a tüdőmből, amikor megláttam az arcát. A szívem hevesebben kezdett verni, mert a kislány… megszólalásig úgy nézett ki, mint Nóri. Ugyanaz a mézszőke haj, ugyanazok a kerek arcocskák és az ismerős gödröcskék a mosolyában.
Letérdeltem elé, próbáltam megőrizni a nyugalmamat, de a hangom remegett. – Hogy hívnak, kicsim?
– Angéla – válaszolta mosolyogva. – A néni szerint illik rám ez a név.
Ahogy közelebbről megvizsgáltam, megláttam a csuklóján egy kis félhold alakú anyajegyet. Pontosan olyan volt, mint amilyen Nórinak is van ugyanazon a helyen. – Kata… – suttogtam döbbenten. – Nézd meg a csuklóját!
Kata közelebb lépett, és a szeme elkerekedett. – Gábor… ő…
Angéla közben bájosan rám nézett, kezében egy kirakós darabjával. – Szeretitek a kirakósokat? Én nagyon jó vagyok bennük.
Bólintottam, bár a gondolataim szélsebesen cikáztak. – Angéla, lenne kedved velünk hazajönni? – kérdeztem óvatosan.
A kislány csillogó szemekkel rám nézett. – Haza? Ti lesztek az anyukám és az apukám?
Kata letérdelt mellé, megfogta a kis kezét, és könnyekkel a szemében válaszolt: – Igen, kicsim, ha szeretnéd, mi leszünk a szüleid.
Angéla mosolya mindennél többet mondott. Tudtuk, hogy a családunk ezzel a találkozással végleg teljessé vált. A szívünkben már most ott volt, ahová tartozott – velünk, az otthonunkban.
