Nagymamám a lelkemre kötötte, hogy a halála után egy évvel tisztítsam meg a fotót a sírkövén, de csakis egyedül. Amikor megtettem, egyszerűen csak annyit tudtam mondogatni, hogy EZ NEM LEHET...

„Egy évvel azután, hogy elmegyek, tisztítsd meg a sírkövemen lévő fényképet. Csak te. Ígérd meg nekem” – suttogta a nagymamám, amikor elmondta utolsó kívánságát. Egy évvel azután, hogy eltemettük, elmentem a sírjához, hogy betartsam az ígéretemet. Miközben nekiálltam a fénykép megtisztításának, egy váratlan felfedezés szó szerint levegőt vett ki belőlem.

A nagymamám, Kovács Edit – vagy ahogy a szerettei hívták, „Editke” – volt az én világom középpontja. A háza most üresen kong, mintha hiányozna belőle a zene, amely az életét jelentette. Néha még mindig reflexből a telefon után nyúlok, hogy felhívjam, csak hogy egy pillanattal később eszembe jusson: ő már nincs többé. De még halála után is tartogatott számomra egy meglepetést… egy olyan ajándékot, ami örökre megváltoztatta az életemet.

„Ébredj, kiscsillag!” – hangzott minden reggel az ismerős köszöntés, ami melegséggel töltött el. Gyerekkoromban minden nap ezzel indult: Nagyi Edit óvatosan fésülte a hajamat, miközben régi dalokat dúdolt, amelyeket állítása szerint az édesanyjától tanult.

„Te kis csintalan” – nevetett, miközben próbálta kibogozni a gubancokat. – „Pont olyan vagy, mint én voltam a te korodban.”

„Mesélj arról, milyen voltál gyerekkorodban, Nagyi!” – kérleltem, a fürdőszoba kopott szőnyegén ülve.

„Hát,” – kezdte csillogó szemmel, miközben a tükörben rám nézett – „egyszer békákat tettem a tanárom fiókjába. El tudod képzelni?”

„Nem mondod komolyan!”

„De bizony! És tudod, mit mondott az anyám, amikor megtudta?”

„Mit?”

„Azt, hogy a legkeményebb szíveket is meglágyíthatja egy kis kedvesség.”

„És?”

 

„Soha többé nem fogtam békát!” – nevetett.

Ezek a reggeli pillanatok alakították a személyiségemet: a történetek és a gyengéd érintések révén átadott bölcsesség formált engem. Egyik reggel, miközben a hajamat fonogatva ültem előtte, könnyeket láttam a szemében.

„Mi a baj, Nagyi?”

Elmosolyodott, az a szelíd mosoly, amit csak ő tudott, és közben tovább fonta a hajamat. „Nincs semmi baj, kiscsillag. Néha a szeretet csak úgy túlcsordul, mint egy napfényes csésze.”

Az iskolába vezető séták mindig kalandokat rejtettek. Nagyi Edit minden utcasarkot egy új világgá változtatott.

„Gyorsan, Évi!” – suttogta, miközben elbújtunk a szomszéd néni hatalmas juharfája mögött. – „Jönnek a járdapirátok!”

„Mit csináljunk?” – kuncogtam, játszva az izgatott szerepet.

„Elmondjuk a varázsszavakat, természetesen” – szorította meg a kezem. – „Biztonság, család, szeretet – ezekkel bárkit elijeszthetünk!”

Egy esős reggelen láttam, hogy kissé sántít, bár próbálta elrejteni. „Nagyi, ugye megint fáj a térded?”

„Egy kis eső nem állíthat meg minket, drágám” – válaszolta mosolyogva, bár a fájdalom ott ült a szeme sarkában. – „Milyen kis kellemetlenség ez ahhoz képest, hogy a kedvenc emberemmel készíthetek emlékeket?”

Hirdetés

Ahogy teltek az évek, rájöttem, hogy minden szavának mélyebb jelentése volt. Bátorságot tanított, a hétköznapokban rejlő csodákat, és azt, hogy a félelmeket legyőzhetjük, ha családunk támogat.

Még a tinédzserkori lázadó időszakomban is, amikor azt hittem, hogy már kinőttem a családi hagyományokból, Nagyi mindig tudta, hogyan érjen el hozzám.

„Nos” – kezdte egy este, amikor későn értem haza, az első szakításom után sírva –, „ez egy forró csokis extra mályvacukorral estének tűnik, vagy egy titkos recept szerinti süti tésztás pillanatnak?”

„Mindkettőnek!” – válaszoltam könnyeimen át.

Nagyi az élete utolsó pillanataiig tanított. Amikor az orvosok közölték a diagnózisát – agresszív hasnyálmirigyrák –, tudtam, hogy kevés időnk maradt. Minden percet mellette töltöttem a kórházban, miközben ő megőrizte humorát és optimizmusát.

„Tudod, drágám, ha előbb tudom, hogy a kórházi étel ilyen jó, már évekkel ezelőtt jöttem volna ide!” – tréfált, miközben a párnáit igazgattam.

Egyik este, a naplemente aranyló fényében, erősebben megszorította a kezem.

„Meg kell ígérned nekem valamit, Évi” – suttogta.

„Bármit” – válaszoltam, bár a szívem összeszorult.

„Egy évvel azután, hogy elmegyek, tisztítsd meg a sírkövemen lévő fényképet. Csak te. Ígérd meg.”

Egy évvel a temetése után elmentem a sírjához, ahogy ígértem. Egy kis csavarhúzóval eltávolítottam a fényképet védő keretet. Mögötte egy levél volt, az ő kézírásával:

„Drága Évike! Egy utolsó kincsvadászatot szerveztem neked. A koordináták, amelyeket találsz, elvezetnek egy helyre, ahol egy különleges titkot rejtettem el.”

A papíron szereplő számok a közeli erdő egyik régi ösvényéhez vezettek, ahol gyerekként gyakran gyűjtöttünk faleveleket.

Ott, egy görbe tetejű régi fémoszlopnál, ahová “tündérleveleket” hagytunk, megtaláltam a kincset: egy apró rézdobozt, benne egy levéllel.

„Évi, emlékszel, mit mondtam a szeretetről? Az soha nem ér véget. Csak átalakul, mint a fény a prizmán keresztül.”

Ez az utolsó üzenet mindent megváltoztatott. A könnyek között is hálás voltam, hogy nagymamám megtanított arra, hogy a szeretet az, ami összeköti a családot – vérségi kötelékektől függetlenül.