Idős úr jött ma kötözésre a kórházba, de szólt hogy 9 -re jelenése van.Amikor elmondta hova megy, elkezdtem nyelni a könnyeimet

Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor 8:30 körül bejött egy bekötött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9 órakor van egy fontos találkozója. Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még legalább fél óra, míg az orvos megérkezik.

Figyeltem, milyen türelmetlenül nézi percenként az óráját. Időközben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a kötést és megnézném, miről van szó. A seb nem tűnt olyan súlyosnak.

Az orvosra várva eldöntöttem, hogy fertőtlenítem a sebet, és egy kis beszédbe elegyedtem vele. Megkérdeztem, hogy mennyire fontos a találkozója, és hogy nem szeretné-e mégis megvárni az orvost.

Azt válaszolta, hogy feltétlenül az idősek otthonában kell menjen, ahogyan évek óta teszi, hogy reggelizzen a feleségével. Udvariasan a felesége egészsége felől érdeklődtem. Kedvesen, az idős úr elmesélte, hogy az Alzheimer kóros felesége 7 éve él az idősek otthonában.

Gondolva, hogy a feleség egy tiszta pillanatában esetleg felizgatja magát az ő késése miatt, siettem, hogy kezeljem a sebét, de az idős úr elmagyarázta, hogy 5 éve már nem ismeri fel.

Akkor csodálkozva megkérdeztem: „És ön minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek?” Egy édes mosoly, és egy lágy kézsimogatás közben válaszolta:

„Az igaz, hogy ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól tudom, ki ő.”Szó nélkül maradtam, és kellemes borzongás futott végig rajtam, miközben néztem a sietős léptekkel távolodó öreget.

Lenyeltem a könnyeimet, miközben arra gondoltam, szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami volt, ami van, és azt, ami még nem történt meg.